Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Az itt töltött majd 4 év után is beleborzongok az elektromágneses zár berregésébe és a súlyos vasrács döndülésébe. A civil ruha érintése csak fokozza a kényelmetlen érzést. Az üvegablak mögül nyújt át néhány papírt a tiszt.

- Itt írja alá, hogy átvette a pénzét és az értéktárgyait! A többi holmiját megkapta a raktárban?

Csak bólintok és felmutatom kis hátizsákomat. Örülnöm kellene, de a kinti világ közelsége furcsa félelmet kelt bennem.

- Na! Jó napot! Igyekezzen nem visszakerülni! - hangzik a viccesnek szánt búcsú köszönés.

Majdnem kicsúszik a számon a "Viszont látásra!", végül én is egy "Jó napot kívánok!" félét motyogok. Aztán már a nehéz vasajtón kívül nézelődök. Nem vár senki, nem is számítottam rá. Már a fogságom elején megszakadt a kapcsolatom a néhány baráttal. Az utolsó hírek szerint az élettársam az ügyvéddel bútorozott össze. Legalább nekik nem vagyok az adósuk... Talán már másnak sem.

Arcomat a tavaszi napfénybe fordítom lehunyt szemmel. Mélyet lélegzek a város kicsit benzingőzös levegőjéből. Ez lenne a szabadság illata? Az első száz méter után megnyugszom. Nem mutogatnak rám ujjal az emberek, nem is nagyon néznek rám, ahogy elsietnek mellettem. A hivatalos ügyeimmel hamar végzek. A nevelőtől kapott címeket is lejárom pár óra alatt. Munka nincs és ígéret se nagyon. Legalább a szálláshely normálisnak tűnik.

A következő napok, hetek is az ajtókról szólnak. Csak ezek nem mögöttem záródnak be, hanem ki sem nyílnak előttem. A szálláson sem maradhatok tovább. Munkát továbbra sem kapok. Egy normálisabb HR-s azzal vigasztal: "Azoknak sem tudunk munkát adni, akik büntetlenek." Ő legalább őszinte.

Pénzem elfogyott, az is, amit a pár értéktárgyamért kaptam. egy jobb időket idéző óra és egy gyűrű került a zaciba. Legalább nem rángatják le a kezemről valami könnyű pénzre leső suhancok. Napok óta nem ettem, időnként elhomályosul az utca képe előttem. Nem is tudom pontosan hol járok. Arra sem tudnék válaszolni, miért mászkálok itt. Nem keresek semmit. Csak az dobol a fülemben, hogy ennem kell valamit. Csendes környék, 10-15 perce nem láttam járókelőt, autót is csak kettőt. Egy többszintes ház emeletén egy résnyire nyitott erkélyajtón akad meg a szemem. "Te nem vagy betörő!" kiállt bennem egy hang.

Nem, nem vagyok, de éhen pusztulni sem akarok. Az alacsony kerítést könnyen leküzdöm. Óvatosan körülnézek. A kert valamikor szép lehetett, most kertész kezéért kiállt. A szuterén ablakai, ajtaja, gondosan bezárva. Felpillantok a nyitott erkélyajtóra és gyorsan mászni kezdek. Már fél úton járok, de kemény szédülés vesz erőt rajtam. Hangosan zihálok, talán az utca végén is hallani lehet. Fogamat összeszorítva kapaszkodok tovább. Félelem szorítja torkomat, ahogy az idegen lakásban lépkedek. Két-három helyiségbe is benézek, végül megtalálom a konyhát a hűtőszekrénnyel. Nagyot nyelek a számomra túl drágának számító ételek, sajtok, gyümölcsök láttán. Valami hülye szégyenérzet miatt, a legolcsóbbnak gondolt kolbászfélébe harapok mohón. Mély sóhajtással kísérem a lenyelt falatokat. Nem is hallom meg az ajtó nyitódását.

- Hé! Maga! Kicsoda maga! Mi a fenét csinál a konyhámban? - semmi ijedtség nincs a nő hangjában.

- Kérem, hölgyem bocsásson meg! Az éhségtől már nem tudtam normálisan gondolkozni. Kérem, nyugodtan hívja a rendőröket! Nem fogom önt bántani és elmenekülni sem fogok, csak szeretném ezt még megenni. - mutatom neki a kolbászféle maradékát.

- Az Julius étele. - mondja megrovó hangsúllyal.

Szégyenemben elvörösödök és dadogva kérek elnézést:

- Jaj, nagyon sajnálom, hogy pont a gyermeke ételét vettem el!

Szeme továbbra is villámokat szór, de hangja már nem olyan keményen csendül:

- Julius a macskám.

Egy pillanatra abbahagyom a rágást, aztán mégis lenyelem a jóízű falatot. Újabb félelem szorítja össze a gyomromat. Már láttam ezt a határozott, átható pillantású szempárt. Az elmúlt évek alatt alig változott. Ez az én szerencsém! Pont az ő házába kellett bemásznom? Ő nem ismert még fel. Talán nem is emlékszik rám, hiszen számára csak egy név voltam a sok iratban.

A telefont szorongatja a kezében, de továbbra sem hívja a rendőrséget. Csak néz kissé hitetlenkedve. Reménykedni kezdek, talán megúszhatom a dolgot. Szúrósan néz rám és kérdez, faggat. Miért is éhezem, miért nincs munkám, mikor szabadultam, hogy kerültem ide? Idegesen toporgok a földön heverő hátizsákom mellett. Aztán mégiscsak megnyom pár gombot a telefonján és a füléhez emeli. Képzeletben már hallom a járőr szirénáját, de valaki mást hív. Először nem is értem, kiről beszél. Majd táskájába süllyeszti a mobilját. Tollat, jegyzet tömböt vesz elő.

- Éjfélre menjen erre a címre! Kap munkát!

- Éjfélre? - nézek bambán.

- Igen, ez egy pékség. Tudja, időben kell kezdeni, hogy reggelre a boltokba kerülhessen a friss kenyér. - magyaráz tanárosan a hülye gyereknek.

- Ó, kérem hölgyem! Nagyon köszönöm, hogy ilyen jó hozzám! Nem is tudom, hogy fogom ezt meghálálni. - ömlik a szó belőlem.

- Talán úgy, hogy máskor nem tör be hozzám és nem zabálja fel a macska kajáját. - kapom az ironikus választ. - Most menjen haza! - lép félre az ajtóból.

Egy pillanatra megdermedek, ahogy felidézem a semmivé vált egykori otthonomat, és halkan mondom:

- Nekem olyan nincs.

Látom, nem érti, mert kérdőn néz rám kicsit oldalra billentett fejjel.

- Nincs otthonom, nincs hova mennem... - magyarázom.

Megcsóválja a fejét és valamit rosszallóan morog magában.

- Jöjjön, a szuterénban most kicsit felfordulás van. Ha kitakarítja, akkor lakhat ott egy ideig.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

A kellemes késő tavaszi délután, maga friss, langyos, orgona illatú levegőjével mosolyt csal az ajkamra.

Leengedem a cabrio tetejét, és élvezem, ahogy a szél a hajamba kap. Ezúttal a jelzőlámpánál álldogáló sor sem bosszant, " Lassan majd én is átgurulok"- gondolom magamban. Közben az utcát nézem, tekintetem megpihen a kis terméskő bevonatú katolikus templomom, tőlem negyven méterre.

Hirtelen gondolattól vezérelve lehúzok az útról, és leparkolok-igaz nem szabályszerűen- a pázsit szélére.

Haragszom magamra, amiért tudom, hogy azért teszem meg, mert megtehetem. Nem egyszer úsztam már meg, hogy a járőr felelősségre akart vonni ilyesfajta parkolásért. Mikor azonban igazoltatott, mindig mindig csak "Jó utat, Bírónő!", és egy kedves mosoly volt a vége.

Besétálok a templomba, kissé, savanykás illata, félhomálya megnyugtat. Az utolsó padban térdeplő fehér hajú idős hölgy rózsa fűzért morzsolgat...Neki mi lehet a bűne?-kérdem magamban.

Alig egy órája jelentettem be, hogy korlátlan időre, fizetetlen szabadságra megyek.

Telítődtem...elfáradtam.

Belefáradtam, hogy emberek helyett, csak ügyiratszámokat látok. Belefáradtam, hogy ítélkezem, még ha törvények szerint és legtöbb igyekezetemmel igazságosan is. Belefáradtam, hogy mindenkiben a bűnöst keresem...mint szegény néniben, aki lehet, csak élete párját gyászolja, és csendes magányában itt imádkozik. Belefáradtam a munkámba...és ezért most hosszú ideig mással akarok foglalkozni.

Nem elítélni akarok, hanem segíteni, megelőzni, hogy ítéltessenek. Ezért dolgozom már önkéntesként négy hónapja az "Add a kezed" alapítványnak, amely elesetteket és segítségre szorulókat támogat, munkalehetőséggel, oktatással, lelki hozzájárulással.

És most ezt fogom tenni, amíg a felgyűjtött pénztartalékomból kényelmesen tudok élni...számításaim szerint hosszú hónapokig.

Bár nem vagyok vallásos, valamelyest hiszek...imára kulcsolom kezem, és csak ennyit mondok" Uram tégy próbára, és segíts, hogy segíthessek".

Évek óta nem imádkoztam, sután is sikerült ez a próbálkozás, önmagam előtt is furcsán érzem magam.

Kiviharzok a templomból és egyenesen hazáig vezetek.

Gondolataimba merülve nyitok be a konyhába.

Szinte a szívem is megáll, amikor egy idegen férfit látok a hűtőmbe mászva...minden túlzás nélkül. Fél kézzel a konyhapultnak támaszkodik, lehunyt szemmel, mintha megváltást talált volna falatozik. A szájából kilóg Julius, a macskám, jutifalat-kolbásza. Valamit kérdezek, mert ő válaszol:

- Kérem, hölgyem bocsásson meg! Az éhségtől már nem tudtam normálisan gondolkozni. Kérem, nyugodtan hívja a rendőröket! Nem fogom önt bántani és elmenekülni sem fogok, csak szeretném ezt még megenni.

"Uram, tégy próbára"...ezt kértem...miért nem kértem egy zsák pénzt, most az kandikálna a hűtőből kifelé.

Valahogy megsajnálom a fickót, és segíteni szeretnék neki, Nem tűnik haramiának. A kissé ápolatlan külseje ellenére még kis túlzással vonzónak is mondható...bár nehéz elvonatkoztatni a külsőségektől.

Egy telefonhívással állást intézek neki, majd amikor kicsit remegő kézzel átvesz a cetlit, ami címet tartalmazza, azt is elárulja, hogy nincs hol laknia.

Kezdem érezni az általam kért "próbatétel" súlyát...érzem mit kell tennem, és valahogy félelem nélkül felajánlom ennek az ismeretlennek, hogy a szuterénben lévő lakrészben húzza meg magát.

Mindez, olyan természetességgel, és olyan gyorsan történik, hogy elhinnem is nehéz.

Csak akkor eszmélek fel, hogy akár félelmetes szituációba is keveredhetek pillanatnyi döntésem miatt, amikor már a konyhában iszogatok egy Martinit és a szuterénből pakolászás zaja szűrődik ki.

Biztos megőrjített a hosszú hónapok magánya és társtalansága...nem vagyok egészen normális.

De a kocka el van vetve, most megpróbálom ezt az elveszettnek tűnő, de valahogy mégis rendes ember érzetét keltő alaknak visszaadni az életet...vagyis az ESÉLYT hozzá.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Nézem a kopottas bútorokat, a kifakult festést. Számomra az életet, a normális élet esélyét jelentheti ez a zug. Mintha ítélet helyett kegyelmet kaptam volna. Most aztán össze kell szednem magamat, bizonyítanom kell, hogy méltó vagyok erre a kegyelemre és bizalomra. Még a lehető legrosszabb bemutatkozás után, vagy annak ellenére is. Az előtér egyik oldalára rendezem a kerti szerszámokat. A belső helyiségben is áthelyezek néhány bútort, hogy közlekedni és lakni lehessen ott. A takarítással nem végzek, mert magamat is rendbe kell szednem. Az izgalom miatt éhségemről is megfeledkezem. Találok szappant, a zsákomból előkeresem a borotvámat. Nem az a komfort, amiben egykor éltem, de a világ sok részén még ez is luxusnak számít.

A pékségben kicsit bizalmatlanul fogadnak. Aztán a főnök egy régebbi segédje mellé állít, hogy ő mutassa meg teendőimet. Nem nehéz munka, azaz megfordultam már rosszabb helyeken is. Ami számomra a legkedvezőbb, hogy enni is kapok. Sőt, reggel egy kis csomagot is kapok. Így már kihúzom az első hét végéig, azaz az első fizetésig.

Mire a házhoz érek... Nem merek úgy gondolni rá, hogy haza érek... Mire a házhoz érek, a bírónő már nincs otthon. Legalábbis nem látok mozgást és nem hallok neszezést a lakásból. A szép napsütést látva elszáll az álmosságom. Így előveszek egy-két szerszámot és az elhanyagolt kertben dolgozgatok még pár órát. Aztán a délutánt és az este egy részét már átalszom. Nem emlékszem az álmaimra, de felébredve pár percig azt hiszem, ez a hely valami álom része. Megrázom a fejem és készülődök a munkába. Gyorsan szaladnak a napok. Éjjel a pékségben, délelőtt a kertben dolgozok teljes igyekezettel.

Ma megkaptam ez első fizetésemet a pékségben. A kis csomag friss péksüteményt így nem kell ebédre félre tennem. Apró köszönetképpen szállásadóm kilincsére akasztom, mert nincs bátorságom becsengetni hozzá. Felemelem a kezem, hogy mégis illene bekopogni és szóban is megköszönni a jóságát, segítségét. Kezem mégis megáll, mert elakadnak a gondolataim, mit is kellene mondanom. Már éppen eloldalognék, mikor kinyílik az ajtó. Az a vesémbe látó szempár kérdőn néz rám, szemöldöke magasra szalad.

- Hát maga? - aztán észreveszi az illatozó péksüteményeket.

Próbálok valami köszönésfélét mondani, de zavartan lesütöm a szememet, mert a köntösét nem húzta túl szorosra, így elég sokat megmutat az alatta viselt drága fehérneműből.

- Szóval, csak szeretném megköszönni, hogy munkát kaptam és szállást adott nekem a múltam ellenére! - sikerül végre kinyögnöm.

- Ó, én is köszönettel tartozom ám! - felel megenyhült hangon.

Kérdőn nézek fel rá. Mert nem tudom, mire gondol.

- Észrevettem, hogy valami ügyes kertész ténykedik titokban az udvaromon. - mosolyog rám.

Kinyitom a szám, de nem találok szavakat. Most látom először mosolyogni. Kicsit nyugtalan is leszek tőle, mert évek óta nem mosolygott rám nő. Szerencsére nem veszi észre zavaromat.

- Meghívnám egy kávéra, vagy teára, vagy inkább pihenni szeretne? - néz rám barátságosan.

- Őőő, nem szeretnék lábatlankodni... - de mégsem fordulok a lépcső felé.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Nem bántam meg, hogy az idegen férfit befogadtam a házamba. Néhány nap elteltével megnyugtatott, hogy folyamatosan zajokat hallok az alagsorból. A pékség tulajdonosa, akivel egyébként az alapítványi önkéntes munka során találkoztam, ma este felhívott. Dicsérő szavakkal illette a lakómat, és szólt, hogy ma első fizetését is odaadta neki.

Valahogy egyre kíváncsibb lettem a férfira. Elkaptam a múltkor, amikor a kertben a cserjéket metszette. Nem akartam megzavarni, csendesen fütyörészett, miközben elmélyülten formát álmodott a vad bokroknak. És a forma életre kelt.

Első találkozásunkkor elhanyagolt volt a külseje, lassan azonban mintha átalakult volna. Soha nem láttam borostásnak, kopott ruhája lecserélődött. Nem márkás, nagyon jó fazonú darabokra, hanem egyszerű farmerek, és egyszerű pólók kerültek rá. Az udvaron gyakran szárította a ruhákat, ebből tudtam, hogy csak néhány váltás lehet neki. És tetszett az öblítő, amit használt.

Valahogy ezek az apró jelek-amelyeket bevallom nagyon figyeltem-tetszettek.

Egyrészt úgy éreztem: a jó, amit cselekedtem, további jó dolgokkal folytatódik. Másrészt megnyugtatott a jelenléte. Az apró neszei, a lassan alakuló kert, a szinte minden nap délelőttjén érzett öblítő illat elkezdett az életemhez tartozni.

Csak a férfit nem ismertem.

Valahogy szerettem volna jobban megismerni...megismerni egyáltalán.

Csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...valahogy beszélgetést kellene kezdeményezni.

Épp, hogy letettem a telefont, miután a pékség tulaja hívott, mikor hallottam, hogy a kert kapuja becsukódik.

Odalopakodtam az ablakhoz-mint ahogy mindig, ha jönni-menni hallottam a lakómat-láttam, ahogy gondosan bezárja. Tétova léptekkel indult befelé.

Hirtelen ötlettől vezérelve odaszaladtam a bejárati ajtóhoz, és arra készültem, hogy megszólítom.

Meglepetésemre épp a kilincsemen babrált, és egy zacskót akasztott rá.

- Hát maga? -hallottam saját metsző hangomat, ami talán ijesztőnek és szigorúnak is hangzott.

A férfi először kissé meglepődött, de aztán bátran válaszolt. A hangja mély volt. Nem is emlékeztem milyen volt a hangja.

- Szóval, csak szeretném megköszönni, hogy munkát kaptam és szállást adott nekem a múltam ellenére!

És igen- szinte ujjongok magamban...elindult a párbeszéd.

- Ó, én is köszönettel tartozom ám! -küldtem felé egy kedvest mosolyt- Észrevettem, hogy valami ügyes kertész ténykedik titokban az udvaromon.

Talán nem utasítaná el ha kicsit behívnám-gondolom. És máris, mint egy ragadozó-természetesen a kedvesebb fajtából- lecsapok rá udvariasan.

- Meghívnám egy kávéra, vagy teára, vagy inkább pihenni szeretne?

Láttam, hogy meglepte a kérdés.Valami szabadkozást kezdett el motyogni, de nem volt benne semmi meggyőződés. Megéreztem, hogy szívesen maradna.

Félreálltam az ajtóból és kedvesen karommal befelé intettem.

Kissé megilletődve lépett be.

- Egy pillanatra elnézését kérem, valami illendőbbet veszek magamra- szóltam, míg hellyel kínáltam a kanapén.

A vajszínű selyemköntös mégsem a legmegfelelőbb öltözet a szomszédolásra.

Mikor visszaértem egy farmerba és egy topba bújva, vendégemet kényelmesen ülve a kanapémon találtam.

Magasabb volt mint én, és izmos kötésű. Akaratlanul is átfutott a fejemen, hogy a börtönben vajon meg tudta-e védeni magát. De amint rám nézett, bár maga volt a megtestesült visszafogottság, a szemében egy tekintélyt parancsoló vadságot is láttam felcsillanni.

"Igazi férfi"- sejlettek fel a szavak elmém legmélyén...szavak, amelyeket valami ösztön súgott.

Lehuppantam mellé egy fotelbe.

- Talán kezdjük az elején! - mosolyogtam rá- Ezután szólítson Evelinnek.Jó?

Válasza egy kedves mosoly és egy bólintás volt.

Ismételten a mély hangját figyeltem, ahogy ő is a keresztnevét mondja, amit valahogy nem fogtam fel, mert közben annyira az arcának apró részleteit tanulmányoztam.

- Én forrón és erősen szeretem- próbáltam folytatni a beszélgetés.

Szemei nagyra nyíltak, és tekintete mintha felizzott volna. Felvont szemöldökéből, pedig éreztem, hogy nem érti mit akarok.

Ekkor hallottam vissza szavaimat, a fejemben visszhangoztak.

- A kávét...a kávéra gondolok-motyogtam, és éreztem kissé elpirulok.

Arcán huncut mosoly kezdett végigkúszni, szájzugától indult és a szeme sarkában futott össze néhány vidám szarkaláb formájában.

- Persze, hogy a kávéra- mondta csendes morajló hangján- egyértelmű.

Éreztem, hogy hirtelen fel kell pattannom a fotelból, mert nevetés és zavar lett úrrá rajtam, és nem tudtam melyik az erősebb.

Odaléptem az amerikai konyhás nappali konyha részébe, elkezdtem a kávéfőzéssel babrálni.

- Meséljen valamit, a munkahelytől, vagy arról, hogyan érzi magát!

Válasz helyett a férfi utánam jött, leült egy székre, és figyelve a mozdulataimat, kicsit tétován beszélni kezdett.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

- Én forrón és erősen szeretem - mondja teljes természetességgel.

Először nem is esik le a mondat félreérthetősége, talán az éjszakai munka okozta fáradtság miatt. Mielőtt kényelmetlenné válna a helyzet gyorsan hozzáteszi, hogy a kávéra gondolt. A fejemben felvillanó másik opciótól magam is zavarba jövök, csak erőtlen helyeslést tudok kinyögni. Eddig még gondolatban sem mertem nőként tekinteni rám. Az is furcsa volt, hogy "civil" ruhában látom. Mikor a tárgyalóteremben szemben álltunk, a fekete talár és a vékony fémkeretes szemüveg felett rám tekintő szigorú szempár elrejtette nőiességét. Izgalommal tölt el a gondolat, hogy aki a felettem álló hatalmat képviselt korábban, most csaknem egyenrangúként tekint rám. Ő is érezhet valami változást, vagy zavart, mert ideges gyorsasággal menekül a kávéfőzőhöz. Aztán újra természetes hangon folytatja.:

- Meséljen valamit...

- Valóban mesét szeretne hallani? - kérdezem kis iróniával és a konyhaasztal mellé ülök.

- Bocsánat! Nem akartam szemtelen lenni, de az elmúlt években igazából senki sem volt kíváncsi a gondolataimra, érzéseimre. - próbálom tompítani cinikus megjegyzésem élét.

- Szeretem ezt a munkát a pékségben. Jó érzéssel tölt el, hogy hasznos vagyok. Jó érzés új dolgot teremteni. Ne értsen félre, nem képzelem magamat művésznek! Szeretem a varázslatot, ahogy a lisztből fehér tészta, a tésztából padig aranybarna sütemény lesz. Az illatról nem is beszélve.

Mosolyogva veszi át a szót:

- A kemencéből áradó illat nekem is kedvencem. Hány cukrot kér a kávéhoz? - int a csésze felé a szemével.

- Kettővel... Köszönöm! Ennek is remek illata van. - emelem fel a kis fehér csészét.

Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Szeretnék elbújni fürkésző szemei elől. Ugyanakkor azt is kívánom, faggasson tovább. Neki bátran elmesélném botlásaimat, pokoljárásomat. Vékony, fehér ujjait nézem, amint a kis csészét dédelgeti. Nem látok rajta ékszert, jegygyűrűt sem. Már a számon van a kérdés, mikor visszakozok. Úgy érzem, nekem nincs jogom a privát szférájáról kérdezni.

- Látom a szemén, valamit szeretett volna kérdezni. - csap le rám látva tétovázásomat.

- Hm, a kert... A kerttel kapcsolatban szeretném kérdezni. - igyekszem leplezni zavaromat. - Igyekeztem minél többet megmenteni a régi növényekből, de szükség lenne jó néhány pótlásra. Hajlandó áldozni rá? Akkor még szebbé tudnám varázsolni.

Kicsit gyanakodva fogadja a kérdésemet. Érzem, komoly dolgokban esélyem sem lenne becsapni őt. Aztán mégis elfogadja a kitérő kérdést.

- Gondolom szeretne pihenni most. Délután viszont elmehetünk a kertészetbe... - kis kérdő hangsúly van a hangjában.

- Szívesen! - bólintok rá megkönnyebbülve.

A pihenés nehezebben megy, mint gondoltam. Evelin foglalja el gondolataimat. Veleszületett képesség lehet az éleslátása, vagy a bírói gyakorlat során szerezte? És a keze. Szememet lehunyva azokat a finom ujjakat, a keskeny kézfejét látom. Milyen lehet az érintése? Kezének kecsessége annyira nem illik határozott hangjához, fellépéséhez. Egy ilyen finom kéz csakis gyengéd lehet. Egy pillanatra úgy érzem, nem áll elérhetetlen távolságra tőlem. Azt képzelem, engem is simogathat egyszer az a kéz. Már alig emlékszem arra, milyen is egy nő kezének érintése!

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

- Valóban mesét szeretne hallani?

Kérdéséből mély irónia és cinizmus cseng ki. Igyekszem "rákapcsolódni" a férfi gondolataira, érzéseire, latba vetve minden empátiás készségemet. Azonnal tudtam, hogy a kérdésem kicsit felháborította, hiszen nem sok meseszerű volt az életében az elmúlt években, hónapokban.

Istenem, el sem tudom képzelni milyen élete lehetett a börtönben. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mi miatt ítélték el. Józan ész szerint ezekkel a kérdésekkel kellett volna kezdeni. De ezúttal valami belső késztetés vezetett erre az útra, nem a gondolkodás. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a kapcsolataimat felhasználva utána nézek a fickónak...pedig ez lett volna kézenfekvő.

Tulajdonképpen a bíróságon és rendőrségen dolgozó ismerősöktől nem is mertem volna érdeklődni, mert ha kiderül, hogy befogadtam bérlőmként-akinek fizetnie bérleti díjat nem kell- teljesen őrültnek hittek volna.

Figyelem minden mozdulatát, miközben beszél. Elemzem...gyűlölöm magam ezért a vizsla természetért. Nagy kezei vannak, hosszú ujjakkal...és az alkarján és kézfején mézbarna bőre. Biztos kertészkedés közben kapta le kicsit a nap. Talán kertészkedhetne félmeztelenül - villan a fejembe a gondolat, és az egyszerű fehér galléros póló legfelső kiengedett gombja, és az alatta selymesen simuló férfias mellkasszőrzet vonja magára a tekintetem.

- Szeretem ezt a munkát a pékségben. Jó érzéssel tölt el, hogy hasznos vagyok. Jó érzés új dolgot teremteni. Ne értsen félre, nem képzelem magamat művésznek! Szeretem a varázslatot, ahogy a lisztből fehér tészta, a tésztából padig aranybarna sütemény lesz. Az illatról nem is beszélve.

Kreativitás...igen, amivel a tésztát és a kertem bokrainak alakját megálmodja. Egy jó tulajdonság, nyugtázom magamban.

Közben kész a kávé, kedvesen belepottyantom a két barna kockacukrot, és elétolom. A kezeiben annyira apró a fehér kávéscsésze.

Jól esik, amikor látom rajta, hogy ízlik neki a kávé, amit főztem. Ha belegondolok, hogy hosszú ideje senkinek nem készítettem semmit a konyhában...sem kávét, sem vacsorát. Már szinte elfelejtettem, mennyire jól tud esni egy elismerő szó, vagy pillantás.

A közénk telepedő csend kezd hosszabb lenni, mint amennyi a fekete élvezetének betudható lenne. Mintha a férfi mondani is szeretne valamit, de aztán csak újabbat kortyol. Kíváncsivá tesz.

- Látom a szemén, valamit szeretett volna kérdezni. - próbálom faggatni.

Kisvártatva, mintha gondolatait nagyon szépen és udvariasan akarná megfogalmazni kezdi el csak mondanivalóját.

- Hm, a kert... A kerttel kapcsolatban szeretném kérdezni.

Szemében kevés bátortalanságot, de azzal együtt reményt látok megcsillanni.

- Igyekeztem minél többet megmenteni a régi növényekből, de szükség lenne jó néhány pótlásra. Hajlandó áldozni rá? Akkor még szebbé tudnám varázsolni.

Szóval nem is a remény, ami így ragyog a tekintetében, hanem az alkotási vágy...hát legyen.

Könnyedén felajánlom, hogy miután pihent kicsit, menjünk el a kertészetbe.

Látom felvillanyozódik a gondolattól, hogy a kert végre valóban életre és kívánt formáira kelhet a kezei között.

Kedvesen el is búcsúzik, mosolyogva emeli jobb kezét. Kedves gesztusai vannak-fut át a fejemen.

Anton...ritka név. Ízlelgetem, mintha azon gondolkodnék vajon illik-e a viselőjére. Igen...illik.

Kicsit én is lepihenek. Közben a férfire gondolok, vajon ő mit tesz most a szuterénban.

Talán zuhanyozik. A gondolatra érzem kicsit elpirulok. Pedig 35 évesen, mikor egy rosszul elsült párkapcsolaton és néhány szeretőn túl vagyok, már nem kéne zavarba jönni egy meztelen férfi gondolatától. Elképzelem, ahogy a vékony vízsugarak a széles vállain megtörve a zuhanykabin üvegfalára csapódnak, vagy vékony patakokká egyesülve folynak le a lapockáin, gerincén, és lennebb, míg nem a lefolyóban örvényt képezve és összekeveredve a tusfürdő fehér habjával eltűnnek.

Sok elítéltnek vannak tetoválásai...esetleg neki is lehetnek. Soha nem vonzott az ilyen gondolat, de talán rajta még egy tetoválást is el tudnék képzelni. És újra játszom a fejemben a képsorokat, csak most a a párás fülke falán nem kivehető formájú, fekete tetoválást is a testére képzelek.

Az álom pókháló könnyedségű lebegéssel nehezedik rám, míg észlelek zajokat a külvilágból, de már egyre kevesebb jut el a tudatosulás szintjére. A zuhanykabinban lévő meztelen, magas tetovált férfi egyre halványodik a fejemben, de tudom, hogy ha felébredek ismét találkozunk.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

A rossz álomtól zihálva, izzadtságban úszva ébredek fel. Egy hosszú percig tart mire minden a helyére kerül. Nem tudom, mi hozta elő azt a börtönbeli csúnya verekedést, mert az utolsó évben már bent sem álmodtam róla. Elgondolkozva tapogatom végig a csípőcsontomtól a hátam közepéig húzódó forradást. ...A zárka nehézfiúja a második héten úgy gondolta, most én következek az egyik megalázó játékában. Sokkal izmosabb volt nálam, legalábbis a felsőteste. Ez volt a szerencsém, mert emiatt nem is gondolta, hogy tényleg meg merem ütni. Szerencsém volt, megleptem a gyorsaságommal és sikerült telibe találnom a gyomorszáját. Csinos karikában feküdt a padlón, szája némán tátogott, ahogy görcsbe rándult rekeszizma megakadályozta a levegővételben. Normális esetben ezzel vége lett volna az esetnek, de a zárkában volt még valami távolabbi rokona egy másik ügy miatt. Megint szerencsém volt, mert a betonon kiköszörült vacak késnek nem volt hosszú pengéje. Így csak a vágás hossza volt ijesztő, nem hatolt mélyre. A zajra persze jöttek az őrök is. Mire kinyílt a nehéz ajtó, az öklendező nagymenőt a WC-be segítette az egyik csicskája.

- Mi történt? - mutatott a zászlós a szakadt véres pólómra.

- Leugrottam a felső ágyról, és valamibe beleakadtam. - mondtam természetes hangon.

A tapasztalt őr összevont szemmel nézett végig a társaságon. Senki nem hazudtolta meg az állításomat. Aludtam, olvastam, levelet írtam- érkeztek az íratlan szabályok szerinti válaszok. A kórházban szépen összeöltögették a 20 centis sebet, megkaptam a tetanusz elleni injekciót és mehettem vissza a régi helyemre. A zárka menője csak értetlenül nézte a felé nyújtott jobbomat.

- Veled nincs semmi bajom, főnök. - magyaráztam a meglepett izomagyúnak. - Két kérésem van csak. Hagyjatok békén, és intézd el, hogy a szemét haverod - aki nem mert szemből felállni - kerüljön el ebből a zárkából, mert reggelre megölöm és kidobálom a csontjait sétálóudvarra.

Ha meg akarta tartani a tekintélyét így kellett tennie, mert a rabok közti íratlan szabályok sokszor erősebbek az írott jognál. Én betartottam ezeket azzal, hogy nem adtam fel a támadómat. A hónapokig visszatérő rémálmaimban viszont sokszor vérbe fagyva láttam magamat...

A zuhany vize elmossa a fájdalmas emlékeket, jókedvűen ülök megmentőm mellé az autóba. Nem megyünk messzire, talán 10 perc sem kell, hogy odaérjünk. Két rövid listát szorongatok a kezemben. Az egyiken, amiket a legsürgősebb lenne pótolni. A másikon azok, amik várhatnak esetleg őszig. Krisztina, a kertészet tulajdonosa, kicsit meglepődik, komolyabb szakértelmet sejt a két lista láttán.

- Volna kedve nálam dolgozni? - lep meg egy hirtelen kérdéssel. Evelin rosszalló tekintetét látva gyorsan hozzáteszi:

- A mostani alkalmazottaimnak mindig fogni kell a kezét.

Aztán körbevezet minket, összeszedegetjük a kis bukszusokat, tujákat. Egy pillanatra megfeledkezek az illedelmességről. mikor megbámulom a hajlongó Krisztina nadrágja derekánál kivillanó tangát. Mondanék is valami incselkedő dolgot, de megérzem magamon Evelin tekintetét. Szemébe nézek és elszégyenlem magam. A rosszallást egy pillanat alatt felváltja a megbocsátás a szemében. Végül csaknem mindent sikerül kiválasztani és a számla végösszege sem ér az égig.

A visszafelé tartó úton szótlanul üldögélek az autóban. Bocsánatot kellene kérnem vajon? Az a kis flörtölés nagyon jót tett az önbizalmamnak. A szállásadómnak nagyon sok köszönettel tartozom, de nem vagyok olyan értelemben a társa, hogy a magánszférámmal is el kell számolnom felé. Milyen lenne, ha egy ilyen komoly, finom nő lenne társam, mint Evelin - játszom el a gondolattal. Valami megmagyarázhatatlan dolog megfékezi a fantáziámat vele kapcsolatban. Még gondolatban sem merek úgy fogalmazni, hogy milyen lenne vele élni, vele szeretkezni. Ennyire nem lenne esélyem? Lopva nézek végig rajta. Talán leköti annyira a vezetés, hogy nem veszi észre, ahogy kezét majd ruhája alatt feszülő combját veszem szemügyre. Úgy teszek, mintha az autó ablakán keresztül néznék valamit az út bal oldalán, közben a válláig érő haját vizsgálom. Nem festi, nincs is rá szüksége. Önkéntelenül felsóhajtok, mikor arra gondolok, milyen régen simogatta az arcomat egy nő haja.

- Baj van? - vet rám egy gyors pillantást.

- Emlékek... - keresgélem a szavakat. - De nem szeretném terhelni a nyavalyáimmal...

- Mondja csak nyugodtan! Tényleg érdekel, miért alakult így az élete. - és ezt őszintén mondja.

- Igazából hétköznapi a történetem. Volt mindenem, majdnem mindenem. Kis cég, normális jövedelem, szerető feleség. Aztán valami kisiklott. Még többet akartam, még gyorsabban. Azt hittem, okosabb lehetek másoknál, a bankosoknál, ügyvédeknél, adóhatóságnál. A céget ellepték az adósságok, a még több bevételt, a még több kiadás követte, a szerető feleség meg másnak a szeretője lett. Nem hibáztatom, már nem és visszafordítani sem szeretném az idő kerekét...

Csak beszélek, még akkor is, miközben a házhoz érve, bekanyarodik az udvarra és kiszállunk. Kinyitja a hátsó ajtót és ő is segít a vásárolt növények kipakolásában.

- ... de sokszor elgondolkozom azon, másként alakult volna az életem, ha nem ő a társam? Persze, ezek meddő gondolatok. Én is hibás voltam, talán egy másik asszony sem tudott volna visszatartani a csalásoktól. A nők... hm elkárhozhatunk miattuk és megváltást nyerhetünk tőlük. Tudja, mi volt a legnehezebb számomra a börtönben? - nem várom a válaszát csak folytatom. - Korábban elképzelni sem tudtam, hogy mennyire hiányozhat egy női kéz érintése. Nem is az intim együttlétre gondolok. Csak egy érintésre, hogy megsimogatja az arcomat, ha szomorú vagyok, vagy a karomra teszi a kezét, mikor a haragomat kell elűzni.... - elhallgatok, mert megint emlékek serege villan fel a fejemben. Csak akkor veszem észre, hogy megérintette a vállamat, mikor elveszi a kezét.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Egészen keveset alhattam, talán csak húsz percet.

Térdig érő , vállpántos nyári ruhát húzok magamra.

Sokadik alkalommal is a tükör felé nézek.

Mióta Anton az albérlőm, folyamatosan két hang vitázik bennem.

Most a gonoszabbik szólal meg: "Ugyan mit számít, mit gondol egy börtöntöltelék rólam?"

Gonoszabbik, vagy józanabbik...nem tudom eldönteni, de haragszom magamra, a fenntartásaim, az előítéleteim...magam "túl jónak" képzelő sznob sztárolása miatt. Mégsem tagadhatom, hogy igencsak érdekel, mit gondol rólam a férfi.

Azt, amit a gonoszabb hang el akar hitetni velem olykor, hogy ez egy vadember, egy aljas fráter, akiben nincs becsület, azt eddig Anton egy gesztusával, egyetlen tettével sem támasztotta alá.

Igazán kimért, udvarias, hálás azért amit vele tettem, nem olyan ember, mint amilyennek néha látni vélem.

Mikor az autóban ül mellettem, akkor sem futtatja rajtam végig a tekintetét mohón, udvariatlanul. Néhány pillantását ugyan elkapom, de egyik sem több kedves mosolynál.

Erőltetnem kell, hogy a vezetésre koncentráljak, mert én leginkább az utasomat fürkészném.


Kedves, nálam legalább egy ötössel fiatalabb, babaarcú, barna szépség fogad a kertészetben. Az a tipikus pisze cica, akinek az arcát a férfiak mindig szívesen nézik. A szeme csillogása, miközben kommunikál azt sejteti, hogy bizony dorombolni és karmolni is egyforma édesen tud.

Bosszant a nő, és az is, hogy Anton a fehér testhez simuló pamutpólóját méregeti. Igaz csak a kis fehér alapon, fekete betűs "Krisztina" feliratot olvassa, de valahogy mintha hatvanadjára olvasná, és mintha röntgen szemei lennének, amelyekkel a dúsan domborodó, póló alatt megbújó halmokat is szemre tudná vételezni.

És a leányzó érzi...mert mindenféle badarságokkal kedveskedik neki:

- Volna kedve nálam dolgozni?- hallom a csilingelő hangját.

És ekkor a lány leguggol egy a listán szereplő cserjéért... ugyan közelebb is van hasonló, de állítólag a legbelső a tökéletes. Ezért fenekét kidöntve, mélyen behajol, nyújtózik. Kis sortja alól fehér csipketanga teteje kandikál ki, és sejtetni engedi a kerek, izmos fenék két egyáltalán nem apró, de nagyon formás kerekségét. Sajnos Anton nem lenne férfi, ha nem simogatná pillantásával...még haragudni sem haragudhatok rá, hiszen én is ugyanúgy bámulom Krisztina popsiját. Igaz, bennem fortyog a düh, mert a lány csaknem tökéletes.

És megint megszólal bennem a gonosz hang: " Vadul markolná meg a lányt, így...ebben a pozícióban, hátulról tenné a magáévá. Durván, mint egy kiéhezett, börtönben gyötört ember". A képeket el kell hessegtetnem magamtól, mert Anton pillantása némán szinte bocsánatkérően fúródik az enyémbe.

Nem is értem miért! Istenem , hiszen semmi közöm hozzá!!!

A visszaúton nehéz csend telepszik ránk. Mindketten tudjuk, hogy a lány okozta a kertészetből. Végül is nem volt közönségesen kihívó, csak tudtul adta, hogy férfit lát Antonban. Ha beleképzelem magam az albérlőm helyébe, talán szüksége is volt ilyen jellegű megerősítésre. Ki tudja, mikor kaphatott hasonlót utoljára.

- Baj van? - töröm meg végül a csendet.

- Emlékek- ejti lassan a szavakat - De nem szeretném terhelni a nyavalyáimmal...

Szabadkozása erőtlen, én meg kíváncsi vagyok. Nyíltan neki szegezem a kérdést, hogy hogyan alakulhatott így az élete.

És mintha épp úgy el szeretné mondani, mint amennyire engem érdekel.

A szavak csak szavakat szülnek. Kiderül, hogy szokványos élete volt, amelyhez majdnem minden megadatott. Aztán valami kisiklott. Még többet akart. Kisebb, majd nagyobb adócsalások, túlórák, aztán a felesége elhagyta, ő meg egyedül maradt.

Valami ilyesmire számítottam...a jó hang legalábbis ott belül ezt akarta hinni.

Szinte beleremegek, mikor felhozza, hogy mi hiányzott neki leginkább a bezártság hónapjaiban.

Azt gondoltam volna, hogy a szex.

Mintha a gondolataimban olvasna, azonnal elvágja a korábbi gyanúmat, elkergeti a testiséggel kapcsolatos feltevést, és megigéz a szavaival, hiszen ő "csak egy női kéz érintését hiányolta".

Azon veszem észre magam, hogy a vállára teszem a kezem.

Mikor rám néz, mintha kizökkentettem volna gondolatmenetéből, hirtelen megszégyellem magam.Nehogy azt higgye, hogy megszántam. Az szörnyű lenne egy férfinek.

- Anton- suttogom - Megtisztel a bizalmával, hogy ezeket megosztotta velem.

Tekintete nyugodt maradt...már biztos vagyok benne, hogy nem hiszi azt, hogy sajnálom. Mert hiszen nem is sajnálom, inkább csodálom, hogy megnyílt előttem, és hogy ilyen lelke van.

Nem rossz ember-suttogja a jó hang a fejemben. Nem rossz.

- Most csak hagyjuk itt a növényeket, lassan úgyis besötétedik- oldom ismét a csendet.- Szép estét...és...

- Igen?- kérdez vissza kicsit reszelős hangon, megérezve, hogy mondani akartam valamit.

- Megenged nekem valamit?

Kezével int, hogy persze, igen.

Csupán egyet kellett közelebb lépnem. A férfi mozdulatlan maradt. Szemeit lehunyta.

Éreztem, hogy át kell ölelnem. Nem szorosan, nem szenvedélyesen, csak barátian...olyan öleléssel, ami felmelegít, megnyugtat s biztonságot ad.

A férfi dermedten, alig lélegezve engedte, hogy hozzábújjak és két másodpercig öleljem.

- Ez megnyugtatja az embert- motyogtam magyarázatképp...de magam is éreztem, hogy ezúttal mindenféle érzések töltöttek el, csak épp a nyugalom és a béke nem volt közöttük.

Jó éjszakát rebegve, bezártam az ajtót.

A férfi még hosszú másodpercekig ott állt. Aztán leindult a szuterénbe.


Még mindig érzem a ruhája illatát...a jól ismert öblítő. És az ő saját illatát is, amit eddig nem érezhettem. Miért hunyta le a szemét?

Azt hitte megcsókolom...nem hihette ugye?

És...milyen lett volna ha...Őrültség!

Megint a kertészlány jut eszembe, az erotikus képek Antonról és róla.Lerogyok a kanapéra.

"Istenem! Előbb utóbb megismerkedik valakivel, talán épp Krisztinával. Gyűlölném a lány kéjes hangját hallani éjjelenként. Feldühít, ahogy a fölé tornyosuló, lassan mozgó férfit elképzelem. Most épp gyengéden szeretkezve, mert már tudom, hogy leginkább arra vágyna.

Teljesen megőrültem...

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Gyanakodva nézek a szemébe, de nem látok benne szánakozást.

- Megtisztel a bizalmával... - még ő köszöni meg, hogy meghallgathatott.

Lassú szavaiból érzem, jó pár gondolatát visszatartja. Az alkony elveszi körülöttünk a színeket, menni kellene. A növények ráérnek reggelig, magyarázza a nyilvánvalót. El is köszön, de a hangsúlyt felfelé viszi.

- Igen? - próbálom biztatni a folytatásra, mert nehéz elszakadnom tőle.

- Megenged nekem valamit? - kérdezi, mintha neki bármire is engedélyt kellene kérni a saját házában.

Beleegyezően intek kezemmel, elképzelni sem tudom, mi fog következni.

Hozzám lép és megölel. Megijedek, szememet lehunyva próbálok menekülni a rám törő érzések elől. Vigasztalásnak, vagy nyugtatásnak szánta az ölelést. Csak azt nem értem, miért is kellene megnyugodni. Nekem, vagy neki? Nem hagy időt a reagálásra. Még akkor is tart a bénultságom, mikor bezáródik mögötte az ajtó. Megrázom a fejemet, itt hiába várok választ a ki nem mondott ezernyi kérdésre.

Leballagok a szuterénba, de nem tudok szabadulni az ölelés emlékétől. Próbálom felidézni, újra élni, hogy elemezhessem. Fantáziám percekké nyújtja a 2 másodperces érintést. Mi lett volna, ha megcsókol? Nem, miért is akart volna megcsókolni? Ahhoz mélyebb vonzalom, hosszabb ismeretség kell. Legalább a karját megérinthettem volna, mikor megölelt. Ehelyett szoborrá dermedtem arra a kis időre. Most azt hiheti, hogy kellemetlen volt számomra a közelsége.

Figyelem az apró neszeit, de nem tudom kitalálni, mivel is foglalkozik éppen. Igazából a mostani gondolataira vagyok kíváncsi. Az egyszerű faliórára pillantok. Így eljárt az idő, ennyit töprengtem egy kedves emberi gesztuson? A börtönben töltött évek előtt nem okozott volna fejtörést. Lassan indulnom kell a munkába, nincs időm további tépelődésre. Gyors léptekkel indulok az utca felé, de szemem sarkából az ablakait lesem. Még fényt látok az egyiken. Ha kinézne... Jobb lesz elfelejtenem azt az ölelést, szerintem reggelre ő is megfeledkezik róla, rosszabb esetben megbánja.

Ma szabadnapos az eddigi társam, ezért a főnök mellett kell dolgoznom. Nem sok alkalmunk volt korábban beszélgetni, most igyekszik minél többet megtudni rólam. A szokásos, családdal meg korábbi munkákkal kapcsolatos kérdések után a jelenlegi helyzetem felől puhatolózik.

- Hol laksz most, Anton? - teszi fel az ártatlan kérdést.

- Ev... a bírónő kiadta nekem a ház alatti kis lakrészt. - majdnem elszóltam magamat.

- Tényleg, akartam már korábban is kérdezni, honnan ismered Evelint? - folytatja a faggatást.

- Hm, nem szívesen beszélek róla, mert nem tudom, hogy neki nem kellemetlen-e... - próbálok ködösíteni.

- Biztosan az alapítványi munka során akadt rád, mi? - mosolyog. - Nem kell szégyellned, hogy nehéz helyzetbe kerültél! Sokakkal előfordult. Nekem pedig már bebizonyítottad a munkáddal, hogy érdemes voltál a bizalomra.

Zavartan mosolygok, és köszöngetem a dicséretet.

- Bevallom, arra is gondoltam, Evelinnek egy magad fajta társra lenne szüksége. - gondolkozik hangosan az öreg - A legutóbbi párja egy lusta, nagyokos, puhapöcs volt. Érted mire gondolok?

- Igen, azaz nem egészen. Mi nem vagyunk... Azaz nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a bírónő... Szóval én nem mertem nőként tekinteni rá. - egészen belevörösödök a magyarázkodásba.

- Ugyan már! - legyint a mester - Ő is csak ember. Vagy nem tetszik neked, mint nő? Szerintem igencsak szemrevaló teremtés. Nem az a nagymellű, nagyseggű szexbomba, szép karcsú mégis nőies. Nah, mondom is majd neki! Téged hozzon magával az alapítványi vacsorára. - esélyt sem hagy a tiltakozásra. - Nyugi, a te beugródat én fizetem.

Szerencsére felberreg az egyik kemence jelzőcsengője. Ki tudja meddig folytatta volna az öreg, talán a meg sem született gyermekeink keresztelőjét is megtervezte volna. Természetesen az ő keresztapasága mellett.

Reggel a háznál azonnal az előző napon beszerzett növényekkel kezdek foglalkozni. Az ásás és a Nap együttesen túl sok meleget termel számomra. gyorsan dobálom le magamról a pulcsit, majd a pólót is. Az ültetésbe annyira belefeledkezek, észre sem veszem Evelint. Csak akkor pillantok rá kissé meglepetten, mikor tőlem pár lépésre megáll. Próbálok úgy fordulni, ne lássa meg a hátamon a forradást. Hülye vagyok? Miért pont előtte szemérmeskedek emiatt? Mosolyog, tetszik neki, hogy új életet kapott a kertje. Magam is elégedett vagyok a látvánnyal. A napfény átvilágít vékony ruháján, kirajzolja dereka szép ívét, combja finom vonalát. Még azt az apró hajlatot is látni vélem, ahol a comb sziluettje találkozik az ölével. A könnyű anyag alatt elegáns fehérneműt sejtek. Biztosan illik a ruha színéhez. Kérdezett valamit, én meg annyira belefeledkeztem a szépségébe, hogy nem figyeltem a szavára.

- Bocsánat, Evelin! Kicsit fáradt vagyok és el is gondolkoztam. Mit kérdezett? - közben megtörlöm verítékező homlokomat.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Lassú, apró kortyokkal ízlelgetem a cappuccinomat. Furcsa módon ma reggel nem rövid kávét kívántam, és szokásomtól eltérően, egy finom, lágyabb ízre vágytam. Az egyszerű feketéről, a könnyebb, édesebb italra való váltás, pontosabban annak megkívánása mégis a kevésbé érthetetlen óhajok közé tartozónak tűnik ezen a reggelen...figyelembe vége, hogy a gondolataim ismét, vagy még mindig Anton körül forognak.

Tegnap este gyors zuhanyzás után bebújtam az ágyba. Évek óta most először tűnt igazán nagynak. Anno, mikor megvettem, nem is hittem, hogy legtöbbször egyedül alszom benne.

A szuterén ajtajának csukódását hallva, megint odaosontam az ablakhoz, és a függöny mögül figyeltem a férfit, ahogy távozik. Talán meg is érezte, hogy nézem, mert egyenesen visszapillantott rám. Pedig nem láthatott, hiszen sötét volt.

A kávémat alig iszom meg, máris látom, hogy lassan indulnom is kell. Az alapítványnál lenne néhány órás dolgom, és az ottani pszichológussal is beszélni szeretnék.

Olívazöld, leheletvékony ruhába bújok, gyorsan pici rúzst kenek az ajkaimra, és a kocsikulccsal a kezemben kilépek az udvarra.

A bejárati ajtót azonban nem tudom bezárni, meghibásodott a zár. Eddig nem fordult elő hasonló.

"Oh, te jó ég! El vagyok késve, és míg egy lakatost idehívok! Ez nem lehet igaz! Hacsak Anton..."- de amint a gondolataimba ismét beötlik a lakóm, meg is látom a kertben térdepelve az egyik cserje mellett.

A kora reggeli langyos napsugarak, és a kertészkedés hatására vékony verítékréteg gyöngyözik a tarkóján, és kúszik le a lapockái között a gerince ívén, egészen a farmerjáig.

Lassan lopakodva, hátulról közeledem felé. Figyelem minden mozdulatát, és el sem hiszem, hogy félmeztelenül itt van előttem. Annyiszor elképzeltem, hogy nézhet ki, és most itt van...

Bőre alatt az izmai játéka lebilincsel. Valahogy pillanatnyilag az sem érdekel, hogy most már biztosan el fogok késni. Alig egy méterre állok meg a férfitől.

"Mit nem adnék ha megfordulnál...elölről is látni akarlak"-suttogom némán, és csak ekkor veszek észre egy hatalmas sebhelyet, amely világosabb, a bőrfelszínből kissé kidomborodó ívként húzódik a háta középvonalától a bal csípőtaraja felé, ott lebukik a nadrágja alá...és ki tudja meddig folytatódik. Egy gondosabb orvos sokkal szebbé tehette volna ezt a forradást, ha apróbb öltésekkel varrja össze. És most a sebhelyet és a férfit nézem, ahogy egységes egésszé formálódik előttem, egy izgató és felkavaró eleggyé, amelytől ismét lázba jövök kicsit.

"Biztos nagy bunyós, agresszív balhés"-kezdi megint a gonoszkodás odabent, de nem sokra megy, mert a testi hibának minősülő különlegesség afrodiziákumként ég az agyamba.

Hirtelen megértem, miért voltak olyan vonzóak a gladiátorok annak idején sok nő számára...és én még tetoválásra számítottam, hogy "rosszfiuságát" bizonyítsa.

-Jó reggelt!-remeg a hangom- Anton megkérhetem egy szívességre?

Meglepődik, hogy maga mögött talál, és bár fáradtnak tűnik az arca, mégis kedvesen szól hozzám.

- Bocsánat, Evelin! Kicsit fáradt vagyok és el is gondolkoztam. Mit kérdezett?

Tekintete közben olyan módon szalad most végig rajtam, ami az első találkozáskor felháborított volna, most viszont nagyon jól esik. Lévén a nap a hátam mögül világít, talán valamennyire áttetszik az alakom a vékony ruhán, sőt biztos, mert eddig soha nem nézett így rám.

- A zár a lakásomon...-tartom elé megrázva kicsit a kulcsomat- elromlott. Meg tudná javítani? Vagy megadom a lakatos számát. Ha itthon tudna maradni és figyelni a házra, amíg ideér.

Arca kissé csodálkozó, de aztán megelégedést látok rajta.

Valószínűleg meglepte, hogy rábízom az értékeimet. Végül is ha józan ésszel- a magam pár héttel ezelőtti agyával gondolkoznék, nagy ostobaság pont őrá bíznom...

De hiszek a férfi jóságában.

A gonosz hang lármázni kezd...megint elnyomom.

A kulcsot a férfi kezébe csúsztatom és futva az autómhoz veszem az irányt.



- Hogy megjavulhat-e? -kérdi elkerekedett szemmel a pszichológus- Evelyn, ő nem egy elromlott háztartási gép! Talán alapvetően nem is rossz, csak nem jól kezelték eddig.

Minden szaván csüggök a nőnek. Biztatást kerestem, és úgy tűnik azt kapok.

"A nők... hm elkárhozhatunk miattuk és megváltást nyerhetünk tőlük."-csengenek a férfi szavai a fülembe.

- Segítsd, mert úgy tűnik nagyon jó úton van. Talán ide is elhozhatnád, az egyik csoportfoglalkozásomra eljárhatna segíteni a többieknek, mert ő már a nehezén túl van.

Némán bólintok.

- Majd beszélek vele.

Megköszönöm a véleményét, és tényleg szívből köszönöm, mert ilyesmit akartam hallani.

- És Evelyn...-már az ajtóból fordulok vissza. A pszichológus korábbi derűs tekintete kicsit szomorkásra vált.- Minden jó úton halad, de azt mindig tartsd szem előtt, hogy vannak akik ismét elbuknak. Bármi is történik, magadat nem okolhatod.

- Nem fog- hangom határozottsága meglep. És a nőt is.

- Még egy szó- állít meg ismét- talán a jótékonysági estre is elhozhatnád. Nem akarom mutogatni, mint a bazári majmot, de a támogatóinknak jót tenne, ha látnák, hogy milyen ha "talpra állítunk "valakit.


Útban hazafelé azon gondolkodom, hogy tálaljam ezt a bérlőmnek, hogy se sértő, se megalázó ne legyen. Aztán meg eszembe jut, hogy vajon a zárral mit sikerült tennie.

Vajon bement a lakásba? A hálószobámba? Gyűlölöm magam a gondolatért, de azt remélem megtette...nem zavarna. Szeretném, ha érdekelném...persze ostobaság.

Mikor kiszállok a kocsiból, a kertből élénk beszélgetés üti meg a fülemet, ismerős hangok, nevetések.

Kíváncsian nyitok be a kapun.

A pázsiton a régi kerti bútorok otthonosan ki vannak hordva. Újra vannak lakkozva? Ez hihetetlen, pazarul néznek ki!

Elkerekedett ábrázatomat látva régi barátnőm szalad felém.

- Evelyn- ölel át- meg akartunk lepni Georgeal. A bérlőd fogadott minket, mondta, hogy hamarosan hazaérsz.

Kedélyesen Antonra mutat, aki eddig Marta férjével beszélgetett jóízűen, de mikor megpillantott, tétova mozdulattal felemelkedve a kerti székből, mosolyogva az enyémbe fúrja a tekintetét.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Elgondolkozva nézem a kulcsot a kezemben. Az utóbbi évek alatt belém ivódott bizalmatlanság furcsa gondolatok szül. Ez valami teszt akar lenni? Esetleg mégis terhes számára a közelségem, hogy a múltam ellenére befogadott? Talán így akar megszabadulni tőlem, amíg a zárral babrálok, szépen ideküld egy járőrt... Nem, ő nem tenne ilyent. Biztosan a szemembe mondaná, hogy mennem kell. A kulcsot pedig tényleg nem lehet elfordítani rendesen, már az elején megakad. Elmosolyodok, mert könnyen orvosolható a hiba. Előkeresek egy csavarhúzót és pillanatok alatt tökéletesen működik a zár. Mielőtt bezárom az ajtót, végig fut a tekintetem a nyitott szobaajtókon. Volt nekem is ekkora lakásom, de egyedül rosszul éreztem volna benne magamat. Máskor Evelin neszezését hallgatva, próbáltam kitalálni, éppen mivel foglalkozik. Átöltözik, eszik, takarít vagy éppen dolgozik. Elképzeltem a kezében megforduló tárgyakat, a felvett és ledobott ruhákat. Most mégsem érzek késztetést arra, hogy belelessek intim szférájába. Hívatlanul mégegyszer nem tennék ilyent.

Inkább kezelésbe veszem a kerti bútorokat. Ezzel szeretnék kis meglepetést okozni szállásadómnak. Találtam teakolajat, azzal gyorsan újjá varázsolom a megfakult fát. A napsütés is besegít. Jó kedvvel tölt el és hamar használhatóvá szárítja a bútorokat. a ház előtt megálló autó hangjának is örülök, de kicsit csalódok, mikor Evelin helyett egy pár érkezik. Pár mondat illetve a bemutatkozás után derül ki, hogy Evelin barátai, pontosabban Marta a barátnője. A közelben jártak és arra gondoltak, meglepik őt. Mivel a kerttel és a bútorokkal gyakorlatilag végeztem, hellyel kínálom a meglepetés vendégeket. Számításaim szerint a ház úrnőjének is hamarosan meg kell érkeznie.

A páros férfi tagja igen érdeklődő a kertben történt változásokkal kapcsolatban. Nem kis büszkeséggel mondom, hogyan sikerült megújítanom az elvadult növényzetet. Aztán rajtam van a meglepődés sora. George munkát ajánl. Azaz megkérdezi, vállalnám-e, hogy az ő kertjüket is rendbe hozom?

- Természetesen megfelelő díjazásért. - teszi hozzá majdnem szégyenkezve.

Csak egy pillanatig tétovázok, mielőtt igent mondok. Sejtem, hogy nem kis munka lesz, sok energiámat fogja felemészteni. Mostani helyzetemben azonban nem mondhatok le egy újabb pénzkereseti lehetőségről. A részleteket már nincs idő megbeszélni, mert Marta hangos örömködéssel fogadja az éppen hazaérkező Evelint. Látom arcán, hogy a vendégek mellett a megújult kerti bútorai is igazi meglepetést okoztak neki. Elégedetten mosolygok rá.

- A zárat könnyen sikerült helyrehozni. - nyújtom felé a reggel kapott kulcsot.

Amikor elveszi, egy pillanatra összeérnek ujjaink. Hűvös a keze, engem mégis melegséggel tölt el ez az apró érintés.

- Mondanám, hogy kerüljetek beljebb, de inkább én is csatlakoznék hozzátok. - int az üres asztal felé. - Csak hozok gyorsan valami innivalót. Sajnos, ennivalóval nem készültem. Igazán ideszólhattatok volna tegnap! - magyarázkodik barátainak.

Én kicsit tanácstalanul álldogálok a társaság mellett.

- Én nem szeretnék zavarni. - mormogom félhangosan.

- Ugyan, dehogy zavar! Nekem még egyébként is volna pár kérdésem a kertépítéssel kapcsolatban. - int George, hogy üljek csak vissza.

- Meg a kedves barátnőmre is ráfér egy normális férfi társasága, - kacsint rám Marta.

Evelin éppen a poharakkal teli tálcát teszi le az asztalra. Barátnője az elevenjébe találhatott, mert elvörösödik, aztán tettetett szigorúsággal bök ujjával Marta felé.

- Én sem szóltam bele soha a te pasiügyeidbe. Szeretném, ha te sem akarnál irányítani engem.

- Miféle pasiügyeid voltak, drágám? - kérdezi vigyorogva George.

A szemek összevillannak, mindenki mosolyog, aztán kitör a nevetés.

Hátradőlve hallgatom a beszélgetésüket. Marta élénk monológjait, George csípős közbeszólásait. Legjobban Evelin okos, szépen fogalmazott mondatai ragadnak meg. Amikor nála van a szó, minden pillanatot kihasználok, hogy szememet rajta nyugtathassam. Bizony igaza volt az öreg pékmesternek! Nagyon is nőies az alakja. Mintha tudatában is lenne ennek minden pillanatban. Hol hátra feszíti vállait, hogy melleire feszüljön a könnyű nyári ruha. Hol a lábát mozdítja kicsit oldalra hajolva, ekkor a combja rajzolódik ki szépen a térde fölé csúszó ruha alatt. Mi van velem? Éppen csak a nyálam nem csorog, ahogy szemeimmel felfalom őt. Pedig a bezártság rendesen megtanított a türelemre. Az energiája, élénk gondolkodása olyan intenzív erotikus vonzerőt ad neki az én szememben, amit ő biztosan el sem hinne, ha szavakba merném önteni. Megrémít a gondolat, az érzés, hogy mennyire kívánom őt. Nem is fogom fel első hallásra Marta kérdését.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Első kábulatomból lassan térek magamhoz, de túllendülve a kerti bútorok új kinézetén, a váratlan vendégek jelenlétén és Anton alkalomszülte házigazda mivoltán, azon kezdek el töprengeni, hogy mivel kínálhatom meg a társaságot.

A lakóm elégedett mosollyal csúsztatja kezembe a lakáskulcsot, meleg ujjának kissé kérges érintése kellemesen bizsergő érzést hagy maga után a bőrömön.

Üdítő van itthon- gondolkodom magamban-, de természetesen az sem behűtve. Mielőtt a poharakat, az innivalót és a jégkockákat kivinném, a konyhában még gyorsan rendelek egy nagy pizzát is.

Szinte biztos vagyok benne, hogy Martat a kíváncsiság öli meg, hogy mit keres itt nálam az a férfi.

Valahogy szinte abban is biztos vagyok, hogy a maga kedves, de egyáltalán nem szemérmes vagy burkolt modorában érdeklődésének hangot is fog adni.

Alig, hogy kiérek ismét hozzájuk, és szétpakolgatom mindenki elé a poharát, Anton csendben felemelkedik és távozni szeretne. Tudom, ha elmegy egy sor kérdésre nyugodtabb körülmények közt tudok válaszolni, de ennek ellenére jobban szeretném, ha itt maradna. Szerencsémre George megelőz, mielőtt bármit is mondhatnék, és barátságosan visszahúzza a székébe a férfit, majd teljesen felé fordulva, összes figyelmét rá összpontosítva további beszélgetésre sarkallja.

És ebben a pillanatban becsapódik Marta első megjegyzése Antonra, és természetesen rám vonatkozólag. Azt hittem jobban fogom viselni, mert hát fel voltam rá készülve, de érzem mégis fülig elvörösödik az arcom.

Sajnos abban is biztos vagyok, hogy ez a leányos zavar mindenkinek feltűnik.

Érdekes érzés így négyesben együtt lenni a barátaimmal. Olyasmi, mintha Anton meg én egy pár lennénk, és egyáltalán nem zavar, hogy most így tekintek magunkra.

Ami azonban mégis nagyon meglep, hogy Anton pillantását folyamatosan magamon érzem. Szinte végigsimítja a vállam, a combom, a hasam vonalát a tekintetével. Kedves visszafogottsággal társalog, most is árad belőle az az enyhe mélabú, ami mióta ismerem a személyisége része...és néha fellángol az írisze, éhség lángját látom, valami szenvedélyt, ami mintha felém irányulna.

De mindez....valószínűtlen. Mégis tesztelni akarom, nagyon finom mozdulatokkal helyezkedek úgy előtte, hogy kecsesen a térdemen átvetett másik lábam láttatni engedje a combomat még néhány centivel fennebb is. És a tekintet követ, mohón, amíg csak lehet, és mintha még többet akarna.

Elönt a forróság. Valóban elkezdődött egy játék köztem és a férfi közt? Valami szikrázás...

Marta viccelődéseire könnyedén válaszolgatok, amikor a kertkapun vidáman bekiált a pizzafutár.

Gyors elnézést motyogva beengedem a fiatalembert, leteszi az asztalra a hatalmas dobozt. Finom sült sajt, paradicsom és fűszeres sonka illata csap fel, míg George felemeli a pizzás doboz tetejét.

Bőséges borravalót csúsztatok a fiú zsebébe, és beviharzok a konyhába késekért, és tányérokért.

Lábujjhegyre ágaskodva próbálom levenni a felső polcról a tányérokat.

- Segítsek- szólal meg szinte a fülem mellett Anton tengermélynek tűnő hangja.

Olyan közel áll hozzám, hogy tisztán érzem az illatát, nem a mosóporét, hanem azt a fanyar, férfias illatot, amit a napfény csalogat ki a bőréből.

Végtelenül lassan tudok csak ellépni előle, ránézni most inkább nem merek.

Neki egyáltalán nem kell nyújtózkodnia, hogy elérje a kiszemelt tányérokat.

Mikor végre ráemelem a tekintetem, szája szélén az annyira rá jellemző mosolya ül, még az a néhány szarkaláb is mosolyog a szeme sarkában.

- Csak azért követtem, hogy elmondjam, hogy az imént, miután bejött, Marta nyíltan megkérdezte tőlem, hogy mióta élünk együtt? Vagy én itt, de mindenesetre kétértelműen fogalmazott- arcának huncut mimikája továbbra sem hervad le.

- Nem lep meg, Marta borzasztóan kíváncsi...és élénk a fantáziája-szavaim erőtlensége engem is meglep, gyenge szabadkozásnak hangzik.

Hirtelen úgy tűnik, hogy a helyzet felkínálja magát, hogy szóba hozhassam, azt amit a pszichológus nő mondott.

- Anton... először is, talán ideje lenne tegeződnünk- végre régi határozottságommal szólalok meg- Másodszor, a betörés története neked és nekem is kínos, a külső szemlélőnek pedig nevetséges, hogy ezek után ilyen jól kijövünk.

Némán bólint, és látom, hogy érdeklődését jócskán felkeltettem.

- Van az az alapítvány, amiről beszéltem, gyere el velem, segíts te is, nem munkával, hanem azzal, hogy az erődből, amivel újrakezdtél másoknak is adsz. Egyszerű lenne, és kézenfekvő, ha azt mondanánk ott találkoztunk. Nem akarom, hogy a múltat letagadd, én ezzel együtt ismertelek, meg és így becsüllek...csak a betörés sztori kicsit meredek.

Végül is nem is bírom tovább nevetés nélkül, mikor visszaidézem azt az estét.

- Képes voltál, Julius kajáját megenni!- most már mindketten nevetünk- szegény kandúr azóta nem is jött haza!

Nem tudok a férfi nevető szeméről másfelé nézni.

Beleveszek...igen ez kétségkívül valami, ami elkezdődött. Nem képzelődtem.


- Zavarok?- csendül fel Marta harsány hangja az ajtóból, és kizökkent mindkettőnket a pillanat varázsából.

- Nem, miért zavarnál?

Anton a tányérokkal a kezében kifelé indul, Martat kedvesen megkerüli.

A barátnőm odajön egészen közel, arcán zavarodottság. Tökéletesen ismerem ezt a kifejezést. Ilyenkor már a kíváncsisága valósággal kínozza, és előbb utóbb úgy felhergeli magát, hogy ahelyett, hogy diszkréten kérdezne valamit, durván belecsap a közepébe.

- Na...-kezdi tétován...

Látom rajta, hogy másodpercek kérdése és robban.

- Lefekszel ezzel a pasival?- bukik ki belőle.

Annyira tudtam, hogy valami hasonló következik. Vidáman felnevetek, átkarolom a vállát, és a kezébe nyomva egy doboz paradicsomszószt és négy szalvétát kifelé vezetem.

- Nem is te lennél, ha nem ezt kérdezted volna- mondom neki nevetve.

Mire kiérünk már csak teljesen lecsendesítve a hangját suttog.

- Én kérdeztem ilyesmit tőle is, de kitérő választ adott- mondja szinte panaszosan.

- Hát kedvesem, maradjunk annyiban, hogy jó étvágyat-kacsintok rá, és lenyomom a székébe.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Hogy elmeneküljek Marta további kényelmetlen kérdései elől, Evelyn után megyek. El is kel a segítségem, de egyik kényelmetlen helyzetből a másik csöppenek így. Igaz, nem volt időm megkérdezni, mennyire vállalható szállásadóm számára megismerkedésünk története. Viszont a tegeződés felajánlása ugyancsak meglep. Mintha nem is zavarná őt, hogy ismerősei közelebbi kapcsolatot feltételeznek közöttünk.

Nincs sok időm ezen gondolkozni, mert előáll egy ajánlattal, hogy segíthetnék az alapítvány munkájában. Kérést kellett volna mondanom, de úgy érzem, ez inkább egy „visszautasíthatatlan ajánlat”. Igyekszem jó képet vágni hozzá, nehogy azt gondolja, csak kényszerből egyezek bele. Elsőre nem is tudom elképzelni, miben lehetnék én a segítségükre ott. Már megint ez a bizalmatlanság! Nagyon nehéz levetnem ezt a páncélt, mint valami rossz reflex.

Aztán – talán hogy enyhítsen szorongatott helyzetemen – felidézi találkozásunk kissé komikus részletét. Mosolyra húzódik a szám, most már nevetni is tudok, akkori formámon. Gyönyörű a szeme, mikor önfeledten nevet.

Számtalan kérdésem lenne, de Marta kíváncsiskodik be a konyhába, gyorsan ellépek mellette a tányérokkal. Hamarosan a hölgyek is az asztalhoz ülnek. A forró pizza szerencsére eltereli Marta figyelmét a megválaszolatlan kérdésekről. Régi, közös emlékeiket idézik fel egy-egy falat között. Kellemes megismernem Evelyn emberi, helyenként privát oldalát. Most oldódik kicsit az a fegyelem, amitől minden tette, mondata olyan határozottnak, összeszedettnek hatott. Talán az alapítványnál végzett munka során sem a szigorú arcát fogom látni!

Gyorsan szalad az idő a kellemes társaságban. Evelyn még marasztalná barátait, de ők inkább megígérik, hogy hamarosan újra jönnek. Ezúttal előre bejelentett időpontban. A búcsú puszik és kézfogások után előbukkan a kényelmetlen érzésem. Kérés nélkül segítek az asztal leszedésében. Nem merek Evelyn felé pillantani, a felötlő kérdéseket fogalmazgatom magamban.

Szinte egyszerre szólalunk meg:

- Anton… -

- Evelyn, kérem! – feledkezem meg, a tegezésről. Elhallgat és várakozóan néz rám.

- Bocsánat! Eltévesztettem a megszólítást. Erről is szerettem volna beszélni. – nem szakít félbe, ezért folytatom. – Nehéz lesz megszoknom, ne vedd sértésnek. Bennem még gyakran felvillan az a kép, mikor először találkoztunk. S emiatt esik nehezemre a közvetlenebb megszólítás.

- Amikor rajta kaptalak a konyhámban? Ezt már megbeszéltük. – néz rám kicsit értetlenül.

- Nem. Nem akkor találkoztunk először. – sóhajtok nagyot. – Amikor az előzetes letartóztatásomról kellett dönteni, akkor volt az első találkozásunk. – figyelem a reakcióját, mert a legrosszabbtól tartok. Megdöbben, de nem változik meg a viselkedése. Mintha nem is gondolna arra, hogy talán nem véletlenül kerültem pont az ő konyhájába.

- Viszont fogalmam sem volt róla, hogy kinek a házához hozott a szerencsétlenségem. Bocsánat! Most már inkább szerencsémnek gondolom! – helyesbítek. – Ha tudom, biztosan messzire elkerültem volna még az utcát is.

- Sajnálnám, ha így történt volna. – mosolyog rám és körbemutat a megszépült kerten. Most viszont én lepődök meg szavaitól.

Érzem, hogy többre gondol, nem csak a kert miatt sajnálná, ha nem lennék itt. Én képzelem csak? Nem nézett még így rám, nem is tudom hogyan. Ha nem ilyen extrém módon ismerkedünk meg, most a karomba kapnám és csókolnám kifulladásig. Kezem a ruháját bontogatná, arcomat a hajába fúrnám. Ajkaim a nyakán siklanának végig a válláig és vissza a füléhez. Tenyerem a hátán, derekán, popsiján keresgélne…

- Miről szerettél volna még beszélgetni velem? – zökkent vissza a valóságba.

- A lakbérről… - nyelek nagyot, hogy rendes hangon tudjak megszólalni. – Most, hogy már két állásom is van, úgy érzem, nem élősködhetek rajtad. Az esély, amit tőled kaptam úgy is megfizethetetlen. Tehát szeretnék valódi albérlő lenni, ha továbbra is áll az ajánlatod!

- Persze, természetesen, de igazán nem szükséges ez a lakbér dolog. – legyint.

- Azt hiszem, akkor inkább próbálok más szállást keresni. Holnapig maradhatnak még itt a dolgaim? – mondom komoly hangsúllyal. Megőrültem! Biztosan elment az eszem, hogy el akarom dobni ezt az ajándékot, s vele talán az esélyt egy boldog életre.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Anton minden mozdulata vonzott, minden pillanatban lopva oda-oda néztem, közben barátnőm szavai csengtek a fülemben "Lefekszel ezzel a pasival?". Semmi kétséget nem hagytam afelől, hogy a válasz "IGEN". Fogalmam sincs miért, de azt akartam, hogy elhiggye, komolyabb köztünk a dolog.

A szavak nem hagytak nyugodni, a képek, amelyek fantáziámban születtek felizgattak.

A hálószobám, hajnali kékes félhomály, a férfi, ahogy fölém gördül, meztelenül...és beborít a testével.

Igazán csak akkor térek magamhoz, mikor a vendégek már elmentek és Anton némán mellettem sétálva követ a konyhába. Mindketten felnyaláboltunk egy-egy rakás használt poharat. Először én teszem őket a mosogatóba, aztán odaengedem a férfit is, hogy legyen helye kényelmesen megszabadulni a törékeny holmiktól.

Közben pedig tekintetem a nyitott hálószobaajtóra siklik.

"Istenem...olyan közel vagyunk most ahhoz a bizonyos ágyhoz "

Megőrültem, de egészen apró jelekből azt a következtetést vontam le magamban, hogy a férfiben is hasonló vágyak születhettek irántam. Ugye nem képzelődök? Olyan régen akartam már valakit.

Talán nem venné zokon, ha felajánlanám neki, hogy maradjon, és igyunk meg egy pohár bort. Van egy üveg portóim, amit különleges alkalomra tartogattam.

- Anton- fordulok felé, és abban a pillanatban ő is megszólít.

- Evelyn, kérem!

A szeméből valami fájdalom sugárzik, a vágy, amit korábban látni véltem sehol sincs. Szinte szíven üt, hogy megint magáz.

- Bocsánat!- kezd erőtlen szabadkozásba- Nehéz lesz megszoknom, ne vedd sértésnek. Bennem még gyakran felvillan az a kép, mikor először találkoztunk.

Mi a fenéről beszél? Borzasztó rossz előérzet lesz úrrá rajtam.

A hangomat csak, mint kívülálló hallom, ahogy visszakérdezek, hogy a konyhámban való evési jelentre céloz-e.

- Nem. Nem akkor találkoztunk először. – sóhajt végül. Szemében temérdek megbánás, mintha már régen nyomná a szívét egy sötét titok és most akarna színt vallani.

– Amikor az előzetes letartóztatásomról kellett dönteni, akkor volt az első találkozásunk.

Végre elérnek az agyamig a szavai.

Azért, hogy nem ismertem fel, nem érzek lelkiismeret furdalást, mert mindig is pocsék arcmemóriám volt. Az, hogy ezek szerint viszont tulajdonképpen szerepem volt a szabadsága elvesztésében, valahogy most szíven vág.

Miközben ezeken agyalok, ő azt mondogatja, hogy ha tudja, hova csöppen, biztos elkerült volna. Ez valahogy viszont rosszul esik...bár érthető.

Próbálom kicsit visszaterelni a jókedvűség talajára a beszélgetést, talán kevés dicsérettel célt érek.

- Sajnálnám, ha így történt volna.- mutatok ki a kertre...és gondolok sok minden másra, például a hálószoba ágyra, ami bár a hangulat gyorsan hűlni kezd, nekem még mindig forró képeket idéz fantáziámba.

Most először nem félek, hogy nézésem elárul, ráengedem a férfire a kacérságom apró lángjait, legalábbis amit én a tekintetemen keresztül reflektálni tudok.

" Igyál velem egy pohár bort, és csókolj meg" -próbálom gondolatomat az ő agyába teleportálni, de kétségem sem fér hozzá, hogy nem sikerül, mert most meg valami lakbérfizetési szándékról kezd el karattyolni.

Eszemben sem lenne tőle pénzt elvenni, hiszen a szuterén amúgy is lakatlan volt, legalább karban tartja, a kertemet meg csodásan rendbe tette. Be kell valljam magamnak, és végre megteszem, hogy boldog vagyok, hogy ő itt van. Végre nem csatázik a gonosz belső hang, végre csendben van.

Lakbér...minek is fizetne, csak ha az ő lelki nyugalmát nem szolgálja az ügy. Hát legyen, de oly mindegy. Próbálom legyintve érzékeltetni vele, hogy igazán nem fontos.

Valahogy mintha egy mázsás súlyt látnék legördülni a válláról.

Mint a megfelelő előkészítés, felvezetés után, ahogy a védőügyvéd az esküdtek előtt kimondja azt a bűvös mondatot, ami a beszéd végét képezi, úgy cseng Anton szolid, mély, érzelem mentes hangja, és ejti ki a számomra lélekölő szavakat.

- Azt hiszem, akkor inkább próbálok más szállást keresni. Holnapig maradhatnak még itt a dolgaim?


Tekintete hűvös, de a mélyén mégis minta vihar dúlna.

Hirtelen meglepetésemben a számat is eltátom, és olyasmi következik, amit az elmúlt éveim tapasztalatai alapján nem hittem volna magamról. Egyszerűen nem tudok szóhoz jutni.

Lassan otthagyom a férfit a kicsiny konyharészben és átballagok a kertre néző, nagy üvegablakhoz. Kifelé kell bámulnom, mert őt nézni jelenleg nem bírom. Sajnos az immár leszállt éjszakában odakint semmit sem látok, csak a magam tükörképét visszatetszeni a kristályos felületen. Vékony alkatú, karjait szorosan mellkasa előtt keresztbe font nő vagyok, akinek gyűlölöm, hogy ennyire kiül a csalódottság az arcára.

Szóval erre volt jó a körültekintő felvezetés. Próbált belőlem ellenszenvet kiváltani, amikor felhozta, hol találkoztunk, aztán próbált a lakbérrel érvelni, aztán mikor -ismerve engem, várható módon- ezek hatástalanok voltak, bedobta az aduászt. Menni akar...nincs mit tennem.

Biztos megérezte, hogy megkívántam.

Talán úgy is érezte, hogy hálából viszonoznia kell.

Ezért voltak a nézések, amelyeket én egy bizsergető játék kezdetének véltem.

Aztán mikor végre szemérmetlenül, szenvedélytől égő szemekkel néztem rá, biztos rájött, hogy mégsem képes megtenni.

Annyira nem alázhatja meg magát, hogy azért mert itt lakhat, és munkához segítettem, a házam körüli teendők ellátása mellett, más "szolgáltatásokat is nyújtson".

Nehezemre esik a szavakat határozottan kimondani. Félek bármely pillanatban elsírom magam:

- Természetesen maradhatnak! -mélyet kell nyelnem, azt a sírás előtti bizonyos keserű gombócot le kell tolnom valahogy a torkomon.-Jó éjt Anton!

Csak akkor merek visszafordulni, mikor az ajtó csendes csukódását hallom. Lerogyok a kanapéra, és végre utat engedhetek a könnyeimnek.

"Ostobaság volt ilyen könnyen rábólintani. Hogyan kellene mégis maradásra bírnom?"-zúgnak a gondolatok a fejemben.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Ezt sikerült elszúrnom, mint már oly sokszor. Mi van velem? Miért esik nehezemre elfogadni a segítséget? Mit akarok kifizetni, vagy megváltani a pénzemmel? Mire ez a fene nagy büszkeségem? Hiszen ő elfogadott eddig mindenestől, a múltammal együtt. Csak ki kellene mondanom az érzéseimet. Hogy mennyire megfogott a határozottsága, természetessége, nőiessége. Hogy az ölelése óta arra vágyok, ismét hozzám érjen. Csak pár szót kellene mondanom őszintén, mennyire vonzónak találom. Tetszik minden mozdulata, hangja. Mosolya, szeme elkísér az álmomba is. Hogy mindig olyan társra vágytam, akire időnként fel tudok nézni, mégis egyenrangúnak tekint. Aki érezteti velem, hogy szüksége van rám. Érzem, hogy nagyon megbántottam, hangja megremeg

- Természetesen maradhatnak! – feleli a holmijaimra utalva. Aztán egy lélegzetvételnyi szünet után majdnem sírós hangon mond jó éjt.

A ki nem mondott szavaim elhalnak, úgy érzem, eljátszottam nála az utolsó esélyemet. Némán lépek ki az ajtón.

Dühös vagyok magamra, a világra. Reggelre sem nyugszom meg, meddő kérdések, miértek zúgnak a fejemben. George és Marta kertje széles teret ad dühöm levezetésére. Hatalmas lendülettel fogok a munkába. Ha nem szólnak rám, talán estig sem állok meg enni, inni, vagy pihenni. Ahogy megállok rövid időre, a gyenge szélben megborzong verítékező testem, lehiggadnak gondolataim is. Nem a miértekkel kell foglalkoznom, hanem a hogyanra kell választ kapnom. Hogyan hozhatom helyre, amit túlzott büszkeségemmel elrontottam? Nincs bátorságom ezen az estén, hogy visszamenjek Evelynhez. Az éjszakai munka kezdetéig az utcákat járom. Nem érzek a fáradtságot, csak valami égető hiányt. Szeretnék újra a közelében lenni, megmagyarázni neki, hogy … Mit kell azon magyarázni, hogy szeretem? Hogy nem csak hálát érzek iránta, hanem térdremegtető vonzalmat.

Egy férfibe ütközök, amint lógó orrom nyomában lépkedek.

- Szervusz, Anton! – csendül egy ismerős hang.

- Hát te? – nézek meglepetten Benire.

- Egy hete kint vagyok én is. – vigyorog.

- Megléptél? – húzom össze a szememet. – Úgy tudtam, még egy évig szólt a beutalód.

- Vádalku, apukám! Ha van fél órád, akkor elmesélem. A kedvenc ügyvéded is érintve van benne.

Ökölbe szorul a kezem, amikor eszembe juttatja azt a patkányt. Gyorsan megtapogatom a zsebemet, Beni sörét ki tudom fizetni. Máris bekormányozom a szemközti „becsületsüllyesztő” ajtaján.

Az első hosszú korty után már mesél is. Az én kedvenc ügyvédem - akivel leléptek a párom és a hatóság által meghagyott javaim – belekeveredett egy zaftos vesztegetésbe. Valami pénzes ürgét védett, akinek nem volt elég jó a börtönben a kincstári ellátmány. Ezért a Doktor Úr – szerette, ha így szólítják – lefizetett két fiatal smasszert, pár apróság bejuttatásáért. Mobiltelefon, nyugtató és egyéb nyalánkság szerepelt a listán.

- Te meg szépen kiszagoltad az egészet, aztán rigó módjára énekeltél az ügyésznek. – mondom kérdő hangsúly nélkül.

Nagyot húz a sörből és hátradőlve bólint, aztán elkomorul az arca.

- Sajnos a nehézfiú keze kiér a rácsok mögül. El kell tűnnöm a városból, de talán az országból is. – folytatja.

Kicsit hitetlenkedve hallgatom, a tőle szokatlan fellengzős szöveget.

- Emlékszel Ratára? – rántja meg a fejét idegesen.

- Hogyne, na az is megéri a pénzét! – villan be egy másik alvilági fickó képe.

- Csak megérte. Pedig neki olyan tuti bizonyítéka volt a Doktor Úr ellen! Tudod, hogy ő is szerezett bentre mobilt. Na, az egyik ügyvédi beszélő során, azzal faszán felvette a szomszéd fülkében a Doktor Úr és védence beszélgetését, éppen a lenyúlt pénzek helyét egyeztették. Szegény Ratát tegnap elcsapta valami teherkocsi. Viszont a telefon nem volt nála.

- De jól értesült vagy! – csóválom a fejemet kétkedve.

- Az én bőrömet is ki akarják teríteni. – kortyol újabbat. – Viszont te tudnál segíteni! – csillan fel a szeme, az új ötlettől.

- Elő kéne ásni a mobilt, mi? – képzeletben látom már a Doktor Urat a rácsok mögött izzadni.

- Én nem nagyon merek mozogni Rata volt női közelében, de téged nem ismernek… - már sorolja is a neveket és a címeket.

Pörögnek a gondolatok a fejemben. A pékségben csak gépiesen végzem a megszokott mozdulatokat. Csak egy válasz keresek még, Evelynnel hogyan hozzam rendbe dolgomat?

Akkor is ez jár a fejemben, mikor a kertészetben a csinos tulajdonosnő kezébe nyomom az újabb tekintélyes listát. Most is kacéran mosolyog rám:

- Komoly vásárlóm lesz lassan. Ekkora megrendelésnél, akár pár százalék kedvezményt is tudok adni.

- Inkább azt kérném ajándékba! – mutatok a pár méterre álló japán juharra. – Meg mintha azt is mondta volna, hogy a szállítást is meg tudja oldani?

Rábólint mindkét kérésemre és már írja is a címeket.

Megint betörőnek érzem magam, amint Evelyn távollétében a kertjébe belopom a gyönyörű borvörös levelű fácskát. Nem is tudom, mit szeretnék, ha elkerülnénk egymást, vagy még itt érne. A fa töve körül terítem szét a fenyőkérget, mikor a szemembe pattan valami apró kis forgácsdarab. Hiába dörzsölöm, csak rosszabb lesz, nem múlik az éles fájdalom. Fél kézzel pakolom el a szerszámokat, nem is veszem észre a kapu nyitódását.

- Anton, jól vagy? – őszinte aggódást hallok Evelyn hangjában.

- Valami vacak belement a szemembe, nem érdekes. – próbálok nem ránézni.

- Mutasd! – parancsol rám és lenyom a kerti székbe. Tiszta zsebkendőt vesz a kezébe, finom ujjaival ügyesen húzza szét a szemhéjamat. A könnytől alig látok, de érintése megnyugtat, mozdulatlanul tűröm az ápolást.

- Meg is van! – mutatja fel a kis szilánkot. Aztán letörli az arcomon legördülő könnycseppeket. – Nagyon fáj még? – kérdezi együttérzőn.

- Csak az fáj, hogy megbántottalak… - mondom halkan. – Pedig bármit megadnék, ha boldoggá tehetnélek!

Szeme megrebben, de nem szólal meg. Felnyúlok és megérintem az arcát. Nem húzódik el, kicsit közelebb hajol engedve kezem lassú mozdulatának. Így már elérem ajkát az ajkaimmal. Ilyen szívszaggatóan édes csókja egyetlen partneremnek sem volt.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Anton nem jött haza. Igaz csak egy éjszakát kért még, amit tudom, hogy itt is töltött. Hallottam tegnap reggel a kapu záródását.

Nem tudhatom, maradt-e még holmija odalenn, és a kíváncsiságom nem hagy nyugodni.

Hosszú másodpercekig állok a szuterén ajtaja előtt, annak pótkulcsával a kezemben, mielőtt be mernék nyitni. A benti otthonos légkör meglep. Az utolsó emlékem hatalmas, átláthatatlan kacathegyekkel borított raktár volt. Ezzel szemben most nyomát sem látom rendetlenségnek. Egyszemélyes heverő, rajta egy kockás pléd ágytakaró gyanánt. Alatta bevetett ágyneműk domborodnak, mosolyt csal az arcomra a nagyitól kapott kék pettyes párna és paplanhuzat látványa. Soha nem volt lelkem kiselejtezni a kapott dolgokat, de most kifejezetten örülök, hogy ezt a rég elfeledett garnitúrát Anton ágyában látom. Vagyis már nem az ő ágya...hiszen elment.

A kispárnát magamhoz ölelem, beszívva az illatát. Itt aludt.Azzal a karomban sétálom végig, fedeztem fel újra lakásom általam elhagyott részét. Tisztára mosott függönyök, megtisztított régi, ernyős állólámpa, és a zöld bársony olvasófotel...mind, mind régi jó emlékek őrzői...és Ő élt köztük.


Ólomsúlyú végtagokkal parkolok le a bíróság épülete előtt.

Mielőtt kiszállnék az autóból, magam felé fordítom a visszapillantót és igazítok kicsit a hajamon. A történtek ellenére nincsenek hatalmas karikák a szemem alatt.

Számba vettem életem utolsó heteinek eseményeit.

Az alapítványi önkéntes munka, bár élvezem, és elégtételt nyújt, mégsem tölti ki a hétköznapjaimat...valami hiányzik.

Ismerős arcok köszöngetnek, ahogy az irodám felé közeledem. A kulcs is ugyanúgy belepasszol a zárba, mint korábban, sőt az ajtó is ugyanazzal a mély nyekergéssel nyílik, ahogyan azt emlékeimben őriztem. Odabenn szélesre tárom az ablakot, belehuppanok a bőr irodai székbe.

Mély szomorúságomon, amit Anton miatt érzek, egyelőre nem sokat segít a régi környezetem. Valami kesernyés csalódás él bennem. Leginkább magamban csalódtam, hogy ennyire félreértelmeztem a helyzetet.

Bár felmerült bennem, hogy vissza kellene jönnöm dolgozni, most mégsem érzek elég erőt hozzá.

A mobilom csengeni kezd a táskám mélyén, fél kézzel felvéve veszem a kulcsot ismét kezembe.

- Szia - csilingel az alapítvány pszichológusának vidám hangja- mi újság?

"Na, az nem sok"- gondolom magamban.

- Minden rendben- válaszolom hanyagul, miközben jól ismert nyikorgással az ajtó végre becsapódik.

Antonról kezd érdeklődni, mikor tudna bemenni hozzá az első csoportterápiára.

Nem is fogok fel mindent, amit mond, mert közben a kulcsot leejtem, és bizarr pozícióban, a táskámat a hónom alá szorítva, fejemmel a telefont a vállamra préselve, hajolok le utána és illesztem határozottan a zárba.

- Nem tudom, mikor beszélek vele megint- hárítom, mert nincs kedvem magyarázkodni- ha tudok valamit visszahívlak.- ezzel zárom a vonalat.

- Nocsak-nocsak!

Mélyen csengő férfihang riaszt meg. Hátrapillantva egy régi ismerősömet látom.

- Marco, nagyon megijesztettél!- fújok rá.

Marco , aki csaknem két méter magas, a fekete izompólójában, és fekete farmerében tagadhatatlanul impozáns jelenség. És a leglehengerlőbb, hogy ezt mindig tudja is magáról. Szögletes arcán kisfiús vigyor ül, és szemérmetlenül végigmérve mosolyog rám.

- Jó téged újra látni, és jó volt végignézni, ezt a kivonulást.

Zavarba ejt. Próbálok valahogy kicsit magamhoz térni.

- Mi újság? Valami zűrös ügy? Izgalmas gyilkosság?- szavaim cinikusan csengenek.

- Ugyan már, Eve- megrázza fejét, hanyagul a falnak dől, karjait keresztbe fonva mellkasán- Tudom, hogy nem érdekel az én kis unalmas nyomozói életem. Akármilyen frappánsan göngyölítettem fel gyilkossági ügyeket, és igyekeztem tudtodra hozni, téged sosem izgatott.- Tekintete metsző, kérdő, vádló...nem is tudom eldönteni.- De kérdésedre válaszolva aktuálisan egy cserbenhagyásos gázolás ügyében nyomozok, és van valami csavar az ügyben de nem kötöm az orrodra.

- Ne haragudj, nem akartam sértő lenni- szabadkozok.

- Akkor gyere el velem vacsorázni- jön egy olyan hirtelen kijelentés, amire nem számítottam.

Arcomra biztosan jócskán kiül a meglepetés, mert a férfi vérszemet kap.

- Vagy talán meg kellene győzzelek, hogy biztos ezt akarod? Valahogy azonnal előttem terem, és arcomat két keze közé fogja, szinte hozzám is ér az ajka, mire felocsúdok, és határozottan lerázom magamról.

- Te megőrültél?- támadok rá.- Mi ütött beléd?

Látom komolyan gondolta, és látom rosszul esik, hogy visszautasítottam.

- Mi a fenére vársz, Eve? Évek óta nincs senkid! Miért lenne olyan nehéz belemenned végre?

Marconak ez volt a legkeményebb próbálkozása velem, soha ilyen határt nem feszegetett még. Igaz néha hívott kávézni, de soha nem gondoltam, hogy elmennék vele, mert hírhedt volt a nőügyeiről.

- Van valakim- vágom az arcába.- Ne próbálkozz ezzel máskor!

Már csak a hátam mögül hallom a mély hangot és tudom, hogy mosolyogva szól:

- Én mindig megkapom, amit, és akit akarok!


Feldúlt állapotban vezetek hazáig.

Bárcsak Anton tett volna hasonlót két napja. Tudom, hogy még aznap éjjel le is feküdtem volna vele. Borzasztóan vágytam rá, és most is vágyom, pedig azt sem tudom , hol van. Épp őrá gondolva lépek be a kapun, mikor meglátom a kertben. A szemét dörzsöli, látható módon belement valami. A szívem hatalmasat dobban, a következő pillantban már ott is vagyok mellette, őt a székbe nyomva, elétérdelve simítom ki egy papír zsebkendő sarkával a kis forgácsdarabot bepirosodott és könnyező szeméből.

Istenem, olyan közel van! Olyan jó felitatni a könnyét...és itt van, mellettem! Az illata sokkal erősebb, mint a kispárnáján. És valamit nekem suttog! Szavakat, amelyeket el sem hiszek, majd ajkai megérintenek. Eszembe sem jut tiltakozni. Mint egy csodás álom, ahogy megízlel, először csak végtelenül finoman, és gyengéden érint, hogy megmozdulni sem merek, nehogy vége szakadjon. Aztán mikor a nyelve is megcirógatja az alsó ajkamat, már tudom, hogy nem fogja abbahagyni. Végre vissza merem csókolni, meg merem kóstolni. Az íze csodásabb, mint az illata.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Ha valamit megtanultam a bezártság évei alatt, az a türelem. Most mégis majdnem elsietem a dolgot. Már el akarom engedni, mikor megmozdul az ajka és visszacsókol. Nézem közben, mert minden érzékemmel őt akarom érezni. Szemét lehunyja csók közben, de szempillája meg-megrebben. Rögtön tudom, hogy erre a csókra szomjaztam évek óta, talán egész felnőtt életemben. Megfékezem mohóságomat, puha ajkát gyengéden érintem, simogatom ajkammal, nyelvemmel. Minden fájdalmamat elsöpri, elfeledteti. Karcsú testét magamhoz ölelem, sóhajtva enged karom erejének. Csípőjét oldalra fordítva az ölembe ül és hozzám simul. Ezer szót suttognék neki, de nem tudok betelni ajka puhaságával, ízével. Aztán elfogy a lélegzetünk, homlokát a vállamra támasztja. Bújik, ölel, nyakamat átkarolja. Tenyerem alatt érzem hátát, forró, eleven testét. Most értem meg minden apró kis jelzését, amit korábban küldött felém.

- Szeretnék mindig a közeledben maradni! Hogy halljalak, lássalak, érezzelek. – suttogom a hajába. Nagyon finom illata van.

- Jó… - csak halk mormogás a válasz. Talán ő sem akar felébredni az álomból.

- Mennem kell, mert Marta barátnőd kíváncsi kérdésekkel fog ostromolni, ha elkések. Én meg elég rossz hazudozó vagyok. – karom mégsem akarja elengedni.

Végül kibontakozik az ölelésből, de csillogó szemmel mosolyog.

- Este megbeszélhetjük azt a lakbér dolgot, ha csak emiatt akartál elköltözni. Szívesen látlak vacsorára.

- Nagyon köszönöm, csak… elég sok munkám van a barátaidnál… és igazából van még egy kis elintéznivalóm. Egy régi ismerősömnek ígértem segítséget. – magyarázkodok, pedig nem kérdezett semmit. – Kilenckor még nem lenne túl késő?

- Ha pontos leszel, akkor nem. – mosolyog barátságosan.

George kertjében gyorsan száll az idő. Talán az a forró ölelés töltött fel energiával. Kicsit ábrándozok arról, milyen lenne minden napot így kezdeni, egy szerető nő csókjával.

Délután George és Marta elégedetten szemléli a kertjükben kezdődő változásokat, pedig ugyancsak az elején tartok. Zavartan toporgok mellettük. Mennék már a másik dolgom után. Szerencsére Marta telefonja megszólal. Bocsánatkérően int felénk és félrevonul.

- George, van egy kérésem. – kezdem feszengve. – Szükségem lenne egy kis pénzre. Nem jellemző rám, hogy előleget kérek, de most jól jönne némi apró.

Elnézően legyint. Udvariasan megkérdezi elég-e, ha az első heti fizetésemet adja oda. Igazából ez több is, mint amire számítottam. Remélem elég lesz a néhai Rata nőinél tervezett akciómra.

- Még egy kérésem lenne... Kérlek, ne szólj erről Evelynnek! – ezt nem kellett volna hozzáfűznöm. Nem kérdez semmit, de látom a szeme villanásán, gyanút keltett kérésem. Őt bátran beavatnám vállalkozásom részleteibe, de biztosan le akarna beszélni róla. Talán Evelynnek is szólna tervemről. Őt pedig szeretném kihagyni ebből a mocskos ügyből! Nem tudom, hogyan fogadná, hogy kapcsolatba léptem volt rabtársammal. Egy másiknak pedig nem túl jó hírű barátnőit igyekszem felkutatni.

Az első cím szerencsére valódi, Nana fogad. Nem sok köze van Zola hősnőjéhez, négy apróság rohangál körülötte a szűk kis lakásban. Nem tud semmit harmadik gyermekének apjáról, mióta az börtönbe került. Az sem nagyon hatja meg, hogy már nem él. Mennék tovább, de mesélős kedvéden van. Viszont megtudom, kivel lépett le Rata. Ezt a nevet Beni nem is említette. Utána kell néznem majd, ha a másik kettőnél nem lesz a mobiltelefon. A következő cím alig két utcányira van.

- Mi az, hány zsaru jön még a nyakamra, amiatt a szemétláda miatt? – kiabál Lili.

- Csak lassan! Nem vagyok kopó! Bent ismertem meg Ratát. – felelek a nem túl kedves köszönésre.

Gyanakodva néz végig rajtam, aztán megnyugszik. Sajnos nincs nála a mobil, hiába villantok neki pár bankjegyet. A pénzre nagy szüksége volna, de a semmiért nem adom neki. A beszélgetés végére megenyhül, kicsit meg is sajnálom, és némi pénzt nyomok a kezébe. Már lépnék ki az ajtón, mikor utánam szól.

- Bocs, hogy zsarunak néztelek! Majdnem minden nap zaklatnak. Most is áll az utcában egy kocsi, de most nem az a nagy benga detektív lesi, merre keverek. – biccent az ablak felé. Erre naiv módon nem gondoltam. Talán a rendőrök is szagot fogtok, hogy nem lehet minden rendben Rata hirtelen egészségromlása körül. Megköszönöm a figyelmeztetést és némi kerítés mászás után inkább a hátsó utca felé távozok.

Az utolsó címmel bajban vagyok. A parkolóban messziről kiszúrom az extra antennás kocsit. Lilit azért leste másvalaki, mert a nehézatléta kinézetű nyomozó most éppen itt szolgált és védett. Ez nem hiányzott. A másik nőnél biztosan kiszúrtak. Ha most itt is megjelenek, akkor magyarázkodhatok. Egy válltáskát cipelő alak lép be mellettem a kapualjba, ahonnan a parkolót lesem. Szórólapozik. Egy perc győzködés után és pár bankjeggyel szegényebben már én vihetem tovább a tömött zsákot. Fejemen a hülye logóval díszített sapka, egy napszemüveg. Utoljára diákkoromban csináltam ilyen munkát, de menni fog.

Maya megismer, mert ő bejárt beszélőre Ratához. Sír, sejti mi történt szegény ördöggel. A mobil nincs nála, azt nem is tudta kihozni a börtönből. Tehát már nem azon van a hangfelvétel.

- Más holmija nem maradt itt? – kérdezem csalódottan.

- Mindent elvittek a zsaruk. – szipog még kicsit.

Ha abban lett volna, akkor miért lesik ezt a szegény nőt?

- Maya, mit hozott neked ajándékba a szabadulásakor? – ugrik be a mentő ötlet.

- Azt a hülye vitorlást. Igazából az öcsémnek hozta, de ő inkább valami számítógépes játékot akart.

Egy perc múlva a zsebemben van a parányi memória kártya. Alig van türelmem a többi házat is végigjárni a szórólapokkal, de a szemem sarkából látom a figyelő detektív kocsiját. Nem ismert fel, mert már a vállamon érezném jókora kezét. Fellélegezve fordulok ki az utcából. Mennyi lehet az idő? Ki kellene váltanom az órámat a zálogházból. Egy sétáló pár lépked előttem. A srác a lány vállát fogja, látom az órát. Még 25 percem van kilencig, úgyhogy rohanás.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Olyan izgalommal teszek-veszek a konyhában, mint egy tizenéves csitri. Nem is merek szakácskönyvből, vagy gasztro-blogról bármi újat kipróbálni, mert ilyen lelki állapotban minimális esélyét látom, hogy ne rontsak el bármit.

A fürdőszobából a hajfesték dobozóból előveszem az egyszer használatos gumikesztyűt, nem akarom, hogy a tejszínes- spenótos pennéhez elengedhetetlen fokhagyma kellemetlen illatát az ujjbegyeimen hagyja...a kezemen, amellyel ezerféle módját képzelem el a simogatásnak. Milyen puha volt a haja...Valamiért azt hittem, hogy plüssszerű tapintású lesz, amikor végre hozzáérek. De rövidsége ellenére finom és selymes volt.

Soha nem volt férfi csókja számomra ennyire vágyott, és soha nem okozott ilyen édes meglepetésszerű elégtételt. Amikor bőre illatát az orromban érezve, határozott, kutató nyelvével először az ajkaimhoz ért, a lélegzetem is elállt, egy pillanatig dermedten engedtem megtörténni a csodát, majd szinte mozdulatlanul tártam résnyire az ajkaimat.

Olvastam régen, hogy a szerelem egy bonyolult kémiai reakció, és vannak emberek, akik csodálatos érzéseket váltanak ki egymásban, mert egyszerűen a vegyületeik összeillenek.

Azt hittem, hogy egy csak egy túlmagyarázott okoskodás.

Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, hogy igenis létezik ez a bizonyos titokzatos "megfeleltetés".


Az apróra zúzott fokhagymának forró olívaolajjal való találkozása rezgő sistergéssé válik, és a felcsapó jellegzetesen finom illat betölti a konyhát.

Én folyamatosan mosolygok, és nem tudok nem Antonra gondolni.

Testemben furcsa zsibbadás éled, és éhséggé fokozódik, melyet legerősebben az ágyékomban érzek. Hihetetlen...nem ismerek magamra.

Ráborítom a tejszínt az aranybarna fokhagymára, beleforgatom a parajleveleket, majd fehérborssal koronázva a főtt pennére öntöm. Összedolgozva, hogy mindenhol befedje a tésztát a szósz, parmezánnal megszórva a tetejét, sütőbe rakom.

Borzasztó régen készítettem vacsorát...és talán még régebben vacsoráztam férfival.

Hirtelen eszembe villan Marco, és cinkos mosoly fut át az arcomon, hogy bár a nyomozó elképzelése szerint ma tényleg férfitársaságban vacsorázom, csupán annyi változással a történetben, hogy ez a férfi nem ő.


Egyre bujább gondolatok kerítenek hatalmukba, olyanok, amelyekről már tudom, hogy biztos nem történhetnek meg ma este. Nem lehet mindent azonnal. Ha egy csók ennyire jó volt, akkor hadd engedjek időt alaposan megkívánni mindent és fokozatosan, lépcsőről- lépcsőre beengedni az életembe ezt a félénken kopogtató csodát.

Ennek ellenére elől gombos ruhácskát választok öltözéknek...talán néhány gomb szétnyílhatna...

Bár azt mondtam Antonnak, hogy csak kilencig várom a vacsorával, a nagy igazság az, hogy egész éjjel várnék rá. Vajon ma is mennie kell a pékségbe?

Ha igen, akkor alig van két és fél óránk, amit együtt tölthetünk.

Lassan elmozdul a falióra kis mutatója a nyolcasról, és innen már tudom, hogy szörnyű lassúsággal fogja megtenni a percmutató a jól bejáratott körét. Legalábbis számomra lassan.

Kiválasztom a fehérneműt is, amit zuhanyzás után fel fogok venni.

Elől kapcsos fekete csipkemelltartó és hozzá illő alsó mellett döntök.

Ezt talán láthatná egy pár pillanat erejéig ma a férfi...-rohannak a gondolatok, miközben megérintem ismét a sötét, érzéki darabot. Ő is ilyennek fogja érezni. Látni akarom a tekintetét, ahogyan fellobban benne a vágy. Minden gondolatom ő.


A halk kopogással egy időben a szívem vadul kalapálni kezd. Bár csaknem tíz perccel kilenc után érkezik, mégis, eszembe sem jut szemrehányást tenni.

- Bocsáss meg- mondja egészen halkan, de határozottan- igyekeztem, de nem tudtam pontos lenni!

Biztosan látja, hogy eszembe sem jut haragudni, kedvesen mosolyogva invitálom a nappaliba.

Mikor elmegy mellettem, végtelenül gyengéden néz le rám, jobb mutatóujjával kézfejemet alig érezhetően érinti meg, majd tenyerembe kulcsolja, és magával húz.

Lassú léptekkel követem az asztalig:

- Finomak az illatok- suttogja, és elragadó vigyorral fogja két tenyerébe az arcomat.

Mintha apró aranyszikrákat látnék a szemében, boldogságot árasztó pillantás ragyog rám a számomra oly vonzó, szarkalábakkal díszített szemekből.

Ezt látom mielőtt vakon átadnám magam a lassan közeledő ajkak bizsergető érintésének.

A szívem továbbra is zakatol, a pulzusom a halántékomban földrengés erejével lüktet, és édes tehetetlenségben tűröm és élvezem, hogy a férfi tudja mit és hogyan kell tennie, hogy levegyen a lábamról.

A szó legszorosabb értelmében, mert az erő gyakorlatilag kifut az alsó végtagjaimból. Olyannyira, hogy nekitámaszkodom az asztalnak, és ránehezedek, miközben a csókot képtelen vagyok félbeszakítani.

Halk morgás hatol a férfi szájából ajkaim közé, amely miatt újra fel kell nyitnom a szemem.

Tekintetében azt az éhséget látom, amelyre vágyom, amint végigpillant az asztalra nehezedő testemen, a résnyire nyíló combjaimon, és az ő lábain, ahogyan az enyémek közt áll.

Véletlenül fordultunk ebbe a pozícióba, vagy ösztön vezérelt, de érzem, hogy benne is ugyanazok a forró képkockák villannak fel, mint bennem. És bár a helyzet majdnem ártatlan, de mégis ezeket a nem is olyan távolinak tűnő víziókat sugallja mindkettőnknek.

Összezárom térdeimet, egészen enyhén eltávolodom:

- Én éhes vagyok, te nem?

Egy lépést hátrál, miközben kézcsókot lehel a bal csuklómra:

- Farkaséhes!- mosolyog lebilincselően

Visszanyerve egy kevés lélekjelenlétet, miután hellyel kínálom a férfit, a konyha felé indulok. Természetes lazasággal ül a terített asztalnál, és elismerő pillantással jutalmazza az elé letett pirított sajtos, spenótos tésztát.

- Emlékszel, egyszer már említettem, hogy segíthetnél az alapítványnál- kezdem a beszélgetést, miközben a tányérját a tálhoz közelebb húzom, és egy kocka alakú adagot átlapátolok bele.

Még mindig az ételt fürkészi, és kimondottan jóleső megelégedéssel tölt el, hogy elismerően mosolyog.

- Szóval holnap délután lenne egy csoportfoglalkozás, amelyen ha részt tudnál venni nagy segítség lenne.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Utálok késni, de a zuhanyt nem hagyhatom ki. A kertészkedés, a hangfelvétel utáni kutakodás izgalma és a rohanás ugyancsak megizzasztott. Reméltem, hogy a vízsugár elmossa a fejemben kattogó kérdéseket. Főképpen a „hogyan tovább” nem hagy nyugtot.

Bocsánatot kérek a késés miatt. Szemrehányás nélkül mosolyog rám. Finom keze ellenállhatatlan mágnesként vonzza az enyémet. Bátortalanul simogatom meg kézfejét. Mikor megérzem, hogy eszébe sincs elhúzni, tenyerembe fogom meleg kézfejét. Egy pillanatra elbizonytalanítanak érzékeim. Az étel remek illata is csábít, de nőiességének is alig tudok ellenállni. Tudom, hogy nem rohanhatom le, de nincs türelmem tovább várni a csókjára. Úgy érzem, meg kell bizonyosodnom, nem csak álmodtam azt a reggeli csókot. Ajka érintése világosságot gyújt zavaros gondolataim között. Ő kell nekem! Talán ki is mondom ezt a gondolatot az ajkai közé suttogva. Eltitkolt vágyakozásaimat szabadon engedve nézek végig csinos testén. Ha a ruháját kellene most leírnom, képtelen lennék rá. Szemem vonzó alakját issza, meg-megrezdülő lassan szétnyíló térdeit, combjait bámulom. Érzem, csak kicsit kellene erőszakosnak lennem és azonnal megkapnám. Kicsit távolabb hajol, ezzel jelzi, számára még nem jött el a pillanat.

- Én éhes vagyok, te nem? – juttatja eszembe, miért is vagyunk itt. Lassan tíz órája nem ettem. Egy apró csókkal köszönöm meg a figyelmeztetést.

A terített asztal látványa, mozdulatai, ahogy a tányérokra szedi az illatozó ételt – olyan otthonos érzéssel tölt el, amiről korábban már lemondtam. Tudom, csak vendég vagyok, de most már nem betolakodóként tekint rám. Ügyes mozdulatai meglepnek. Nem ismerem ezt az oldalát, mégis nehezen tudtam elképzelni a „bírónőt” háziasszonyként.

Az alapítványi dolgokat hozza szóba. Kicsit kényelmetlen, hogy az előtte eltitkolt terveimet pörgetem át fejemben, mielőtt válaszolok neki. Igazából nem ütközik a két dolog egymással, de szeretnék mielőbb a végére járni annak. Úgy képzelem, a volt ügyvédem lebuktatásával végleg lezárhatnám a múltamat, korábbi életemet.

- Természetesen segítek, ha tudok. Ez a legkevesebb, hiszen tőled sokkal nagyobb segítséget kaptam. A reményt adtad vissza nekem, esélyt a normális életre. Egyáltalán, az életre. Ha visszakerülök a börtönbe, ott csak a leépülés várt volna rám, elvesztem volna.

- Én meg egyedül vacsorázhatnék. – folytatja a feltételezést.

- Ó, biztosan volna jelentkező vacsoravendégnek. – hunyorítok rá.

- Jelentkező akadna, csak én nagyon válogatós vagyok, nem érem be mindenféle önjelölt vendéggel. – nevet rám.

- Akkor én különös megtiszteltetésnek veszem, hogy itt lehetek. – hajolok meg feléje. – Még meg sem dicsértem a szakácsot.

- Nos? – vonja fel a szemöldökét a részletes bókot várva. Fejét oldalra fordítja és tettetett büszkeséggel kissé megemeli orrát. Csaknem felnevetek mókás grimaszán. Milyen gyönyörű, mikor önfeledt.

- Nagyon ízlik a vacsora, és elbűvölő a szakács! - mondom komoly arcot öltve. – Csak…

- Csak? – vált szigorú szemráncolásra.

- Csak, kaphatok még? – mutatok üres tányéromra.

- Azt hiszem, ez a lehető legnagyobb elismerés egy szakácsnak. – mosolyog elégedetten és újabb adagot emel ki a nagy tálból. Boldogan nézi, amint nekiesek a második porciónak. Ételekről, evési szokásokról fecsegünk. Biztatásomra mesél sikeres és katasztrofális főzési kísérleteiről. Kifaggat kedvenceimről, ízlésemről, saját kedvencét viszont a világért sem hajlandó elárulni.

Kérdezi, milyen itallal kínálhat. Sajnálkozva felelem, hogy hamarosan mennem kell a pékségbe dolgozni. Beszélgetünk az italokról, kedvencekről és kevésbé szeretettekről. Milyen alkalomhoz, ételhez mi illik. Szabad-e felrúgni az írott és íratlan szabályokat a borválasztásnál. A borosüveg kinyitásának rejtelmeiről.

- Sajnos, ma este nem tudom bemutatni, milyen ügyesen kezelem a dugóhúzót! Holnapután és azután viszont szabadnapom van a pékségnél. Ilyen csodás vacsorával nem tudok versenybe szállni, de szeretném, ha egy palack jófajta borral együtt ismét vendégségbe jöhetnék. – szerencsére nem veszi tolakodásnak az ajánlatomat.

- Jó. Holnap délután találkozunk a csoportfoglalkozásnál, akkor megbeszélhetjük az időpontot. – kis szomorúság érződik a hangján. Igaz, búcsú íze van utolsó mondatainknak. Én sem szeretném, ha azonnal el kellene szakadnom tőle. Az óra még nem sürget, ezért felajánlom a segítséget a mosogatásnál. A mosogatógép felé biccent, ez a feladat rá vár. A teríték leszedésében mégis segíthetek. Így legalább mellé léphetek, hozzáérhetek.

Meg kell érintenem. Lassan mozdul felé a kezem. Karját simogatom végig ujjam hegyével. Csuklójától a könyökéig és vissza. Nézem a láthatatlan vonalakat, amiket érintésem rajzol bőrére. Megfogom kezét, kicsit elfordítom, hogy karjának belső oldalán folytathassam a cirógatás. Lélegzetét visszafojtja, úgy figyeli kezem játékát. Ajkamhoz húzom, és a tenyerébe csókolok. Nagyot nyel és mosolyogva felsóhajt. Ujjai életre kelnek, szemem sarkától végig simítja arcomat. Mozdulatát lemásolom, aztán haját érintem meg. Áhítattal nézem az ujjaim között átforduló szálakat, tincseket. Másik kezem a derekára feszül és magamhoz húzom. Beleveszek a csókjába. Puha és megadó. Félénk és vágyakozó.

- Ez a legvarázslatosabb vacsora desszert, amit életemben kaptam. – súgom neki, és gyengéden a fülébe harapok.

- Ha most nem falsz fel elevenen, a legközelebbi vacsoránál igazi desszertet is kapsz. – harap a nyakamba válaszképpen.

Tovább csókolom, de szemem ruhájának szétnyíló felső kivágását kutatja. Szétválnak ajkaink. Haját simogató kezem végigsiklik fülén, nyakán válláig, aztán előre kulcscsontja mentén. Szeme sarkából figyeli mozdulataimat. Ruhája szélét követem, a felső gombok nyitva vannak. Milyen finom és forró a bőre! Előbukkan az elegáns fekete melltartó csipkés anyaga. Most nekem kell nagyot nyelni, hogy lélegzethez jussak.

- Nemrég még álmodni sem mertem ilyen csodáról. – nézek a szemébe...

Villámlás, dörgés szakítja félbe lázas csendünket. Durva figyelmeztetés a természettől, hogy ideje mennem.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

A hangulat gyorsan oldódik, vidám, folyamatos beszélgetés alakul ki, mely közben mindkettőnkben sejtelmes türelmetlenség nő. Ismerjük ezt a játékot, és tudjuk mi fog történni. Nem most, nem ma, de mindketten tudjuk, hogy igenis MEG FOGNAK TÖRTÉNNI DOLGOK. Mert vannak elkerülhetetlen események, és hiszem, hogy az, hogy Anton és én együtt legyünk elkerülhetetlen. Tudom ezt, azzal együtt, hogy a történet végét nem ismerem. Bukás, vagy felemelkedés, szerelem, vagy csak egyszerű vágy, de ezt csak úgy deríthetem ki, ha hagyom megtörténni.

Ezért az önmagammal vívott "szabad-nem szabad" harcot már befejeztem, és furcsa módon, mintha ez csupán azért történt volna, hogy egy sokkal erősebb vívódás költözzön a helyébe. Jelenleg ugyancsak magamban csatázok, de most az időfaktor a tét. Az a hang aki régen Anton ellen ágált, jelenleg buja dolgokat suttog, kér, követel. A jóhiszemű visszafogott Evelyn pedig várakozásra bírna, hogy hagyjak időt meg-és kiismerni a férfit és magamat ebben az új élethelyzetben.


Borzasztó gyorsan telik az idő.

A főztömre vonatkozó pozitív megjegyzései, és a bizonyíték, hogy többször is repetázott jóleső örömmel tölt el. Ennek ellenére valami furcsa hiányérzet és csalódottság ébred a lelkemben, mikor a vacsora végeztével, tudom hogy lassan mennie kell.

Hiába a nem is olyan távoli találkozás ígérete, érzem valami még kell, elviselhetetlenül szükségem van némi fizikai kontaktusra. A mozdulataim tétovává és esetlenné válnak, miközben az asztalt elkezdem lepakolni, de megélénkülnek, amikor a férfi cirógatását a karomon érzem.

Vagy megérezte sóvárgásomat, vagy tökéletesen azonos frekvencián dübörög a vágy bennünk, de tény, hogy pillanatok alatt szinte az összes fedetlen porcimámom átsimogat.

Érzem, ahogy az ölemet forró cseppek borítják be, amikor a fülcimpámba harap, és bár soha nem hittem, hogy ilyesmit kívánni fogok, de valahogy a csók és harapás bizsergető váltakozását vágyom érzeni magamon mindenütt.

Vad fantáziák ébrednek bennem, mohó birtoklásról és a másik lényének teljes elfogadásáról. Érezni vágyom az ízét, az illatát, a lüktetését, a vére forrását. Elborult aggyal karcolom végig tompa fogaimmal a nyakát, ahol olyan feszes és férfias a bőr, ahol olyan hetykén pulzál az artéria.

Ekkor látom meg pillantását, amely a szétnyíló gombok alatt felfedezi a melltartó csipkéjét, és végtelen éhségről árulkodik.

- Nem rég még álmodni sem mertem ilyen csodáról- suttogja, és szavaitól édes öröm jár át.

Hirtelen egy pillanat erejéig nappali fénybe borítja az udvart az égbolton cikk-cakkosan végigfutó villám, majd alig pár másodperc múlva hatalmas robajjal dördül meg az ég.

- Imádom a vihart- súgom úgy, hogy az ölelésből nem bontakozom ki.

Újra megsimogatja arcomat és apró csókkal ízlelve kérdez:

- Imádod? Hát én ha belegondolok, hogy ebben az időben nem lesz épp eszményi utam a pékségbe...valahogy nem rajongok érte annyira.- mosolyodik el csibészesen.

- És ha elvinnélek?

Egy pillanatra elgondolkodik:

- Nem, köszönöm, pihenj csak le, és aludd ki magad!

Azonnal belátom, hogy simán nem fog belemenni, hát cselhez folyamodok.

- Hát jó...akkor mondom másképp. Kérlek engedd, hogy elvigyelek. És ha megengeded meglepetést is kapsz a végén.

Tudom, hogy úgy vigyorgok, mint egy gyerek, de nem zavar.

Látom, hogy a kíváncsiság felébredt benne, de valami miatt mégis nehezére esik elfogadni. Ezért inkább nem is győzködöm tovább, az ajtó felé indulok. A fogasról leakasztom a táskám, oldalzsebében már a slusszkulcs után kutatok.

- Na, gyerünk- intek felé, mikor már a kezem a kilincset markolja.

Arcán már aggodalmat látok.

- Legalább esernyőt hozz! Bőrig ázol!

- Gyere, elkésel- mondom és kitessékelem a lakásból, majd hirtelen ötlettől vezérelve kezébe nyomom a kulcsot- Tessék, te vezetsz, én majd hazafelé.

Kicsit elcsodálkozik, de elveszi.

-Menj, nyisd ki gyorsan az autót-suttogom, miközben ajkai ismét lecsapnak rám.

A férfi villámgyorsan rohan át az udvaron, és kilépve a kapun, már hallom, ahogy a központi zárat feloldotta. Csendben felmordul a motor, és az autó egészen a kapu bejárathoz tolat, úgy, hogy szinte egyet se kelljen lépnem az utcán.

Elindulok, és csiga lassúsággal teszem meg azt udvaron átvezető utat. Közben arcomat az ég felé fordítom. Langyos hideg esőcseppek szurkálják kellemesen a bőrömet, ömlenek a vállamra, mellkasomra, és folytatják útjukat kis patakokba szedődve végig a testemen.

Végül elérem az autót, behuppanok az anyósülésre.

Anton elképedt arcát látva, nevetni kezdek:

- Gázt!-incselkedek-Elkésel!

Továbbra sem veszi le rólam a szemét, az első pillanatban tekintete aggodalmat árasztott, de hamar fellobbant benne ismét a tűz.

Egy félvigyort elnyomva végre indít. Az úton nem igazán szólunk egymáshoz,. Elég az, hogy kezét a kezemre teszi mindig amikor éppen nem a sebességváltót használja.

Leparkolunk a pékség előtt.

- Köszi, hogy veled jöhettem- töröm meg a csendet- tudod mi a meglepetésed?

Nemet int.

Előveszem a a létező legcsábítóbb nézésemet, és egy pillanat múlva már csókkal válaszol. Ekkor kezét lassan mellkasomra helyezem, és meleg tenyerét egészen a csipkeréteg alá vezetem. Nem simogattatom magam, csak hagyom, hogy érezze a libabőrös puha idomot, az apró mazsolává szűkült bimbóval a közepén, a vizes ruha alatt.

Csók közben valósággal elakad a lélegzete.

Ebben a percben kipattanok a kocsiból, megkerülöm. Ő is kiszáll.

Nem is értem mit suttog mielőtt mosolyogva befelé indul, mert autók mennek el mellettünk.

Nem tudom lehervasztani a mosolyt az arcomról, úgy ülök vissza a kormány mögé.

Valahogy furcsa érzés lesz úrrá rajtam, olyan mintha figyelnének. Keresőleg futtatom végig a tekintetem az utcán, hogy megérzésem csupán az idegeim játéka, vagy valóban néz valaki.

Nagyjából 50 méterre, egy kiégett utcai lámpa alatt szürke, jellegtelen Volvo parkol.

Szándékosan arra kanyarodok. A meglepetés méltán kiül az arcomra, mikor az éjszaka ellenére sötét napszemüveget viselő sofőrben Marcot ismerem fel.

Rossz érzés fog el, de nem tudom miért.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Kiügyeskedi, hogy még egy kis időt együtt tölthessünk. Nem is tudom, miért húzódozok attól, hogy elvigyen. Tényleg féltem! Szeretném védeni minden esőcsepptől. Annyira boldognak látszik, hogy engedek neki. Magam is boldog vagyok, valami rég elfeledett izgalom fog el. Izgalom, hogy sikerül-e mindent jól csinálnom. Pedig valami azt súgja, a bizalma felém nagyon erős, mert valami mély vonzalomból táplálkozik. Erős késztetést érzek, hogy azonnal beavassam kis nyomozásom titkába. Talán azért, hogy tudja, én is megbízom benne. Ugyanakkor félek a múltammal terhelni őt. Lassan lépked az autó felé, szándékosan eláztatja magát a sűrű esőben. A vékony ruha rátapad bőrére, a gyenge fényben is jól látom teste minden ívét. Nincs rá szavam, de nevetve biztat indulásra. Úgy viselkedik, mint egy pajkos tinédzser. Aki tudja, hogyan kell megőrjíteni legújabb fiúját. Magamban el kell ismernem, hogy kedvemet lelem ebben a játékosságában. Fantáziám meglódul. Elképzelem, miféle játékokra lehet még képes.

A pékség előtt parkolok le.

- Köszi, hogy veled jöhettem – fordul felém. - Tudod, mi a meglepetésed?

Némán megrázom fejemet. Olyan érzéki pillantás van a szemében… Ajkait egészen kicsit nyitja szét, fogainak fehér vonala éppen csak kivillan közöttük. Az igazi meglepetést csók közben kapom. Megfogja kezemet és vizes ruhája alá irányítja. A nedves csipke alatt forrónak érzem mellét. Összehúzódott bimbója viszont arról árulkodik, mennyire borzong. Az én testemen is végigfut ez a borzongás, és pillanatok alatt feszítő erekcióm támad. Ha még a konyhájában történik ez az érintés, biztosan elkéstem volna a munkából. Elfogy a lélegzetem, nincs erőm elengedni őt.

A következő pillanatban már kipattan mellőlem. Mennem kell, riadok fel én is.

- Te vagy a legnagyobb ajándék az életemben. – súgom neki búcsúzóul. Angyali mosollyal ül a volán mögé.

Gyorsan telnek az éjszakai munka órái. Már csaknem végzünk a második kiszedéssel, mikor a főnök fájdalmas arccal tapogatja hátát.

- Anton, el tudnád vinni ezt a túrát helyettem? – int a megpakolt kosarak felé.

- Persze, főnök! – felelem készségesen.

- Cserébe a következő éjszakát is megkapod szabadnak. – és int, hogy menjek.

Óvatosan kanyarodok ki a fém kapuszárnyak között a kis furgonnal. Nem hosszú a lista, de elég nagy távolságot kell lejárni. Az utolsó kosarat egy bisztróban adom le. Megkérem a pultost, engedjen telefonálni. Az ügyészség bejelentéseket fogadó számát tárcsázom.

Kicsit megvárat a géphang, végül sikerül élő személyt kapnom a vonal túlsó végére.

- … Igazából egy időpontot szeretnék, és egy kompetens ügyészségi nyomozót. Nem csak információm van egy folyamatban lévő üggyel kapcsolatban, hanem bizonyítékot is át tudok adni… Hangfelvétel… Nem, nem szeretnék közvetlenül a rendőrnyomozókhoz fordulni… Nem, ma délután nem jó. Holnap reggel nyolc megfelel… Igen, oda tudok menni…Tehát Dr Mannest kell keresnem, holnap nyolckor… Az én nevem Anton Dahl… Igen, ez a valódi nevem… Viszont hallásra! – nagyot sóhajtok, mintha egy kisebb tehertől szabadultam volna meg. Pedig a neheze még hátra van.

Vissza a pékségbe, rohanás George kertjébe. Most nincs sok dolgom, a locsolással fél óra alatt végzek. Aztán fáradtan ballagok Evelyn házához. Kis lakrészem nyugalmában hatalmas alvást tervezek. Sokat álmodok. Jót, rosszat, érthetetlent. Tudom, hogy az agyam próbálja feldolgozni a nappalok történéseit. Már délután van, mire felébredek. Mára ígértem, hogy elmegyek az alapítvány csoportfoglalkozására. Szaporán tusolok, borotválkozok, nem szeretnék rendszert csinálni a késésből.

A kapun átnézve meglátom a nagydarab nyomozó korábbról ismert civil rendszámos kocsiját. Tehát kiszúrtak valamelyik nő lakása közelében. Nem lenne értelme elfutnom. Ha most meg is lépek előle, akkor is tudja kit és hol keressen. Nyugodtan bezárom a kaput és természetes ritmusban indulok el az utcán. Már pár lépéssel el is kerülöm a szürke kocsit. Mégsem miattam ül itt figyelőben?

- Hová lesz a séta, CTZ 2815-ös? – hallom a gúnyos hangot, ahogy a börtönben kapott nyilvántartási számommal szólít.

- Jó napot, főhadnagy! – próbálom megúszni a választ.

- Ugye nem akarja azt mondani, hogy itt lakik? – tornyosul fölém a detektív.

- Sajnálom, ha csalódást okozok vele, de a bírónő kiadta albérletbe a szuterént. Most pedig pont hozzá igyekszem az alapítványba. Az „Újrakezdők” csoportfoglalkozásán van jelenésem.

- Akár egy tündérmesében. – fintorog. – Na jó, ki vele! Mit tudsz Ratáról és Beniről. – vált át tegezésre.

- Rata meghalt. Beni meg lapul valahol és összeesküvés elméleteket gyárt. – foglalom össze a lényeget.

- Nem vagy mesélős kedvedben. Nekem meg nincs időm kitalálósdit játszani. Hol van Rata mobiltelefonja? – néz a szemembe.

- Fogalmam sincs. – ezt teljesen őszintén állíthatom, állom a tekintetét. Talán erre nem számított, mert a fenyegetése elég gyengére sikerül.

- Ha megtudom, hogy valamit elsunnyogsz előttem, nyomozás akadályozása miatt sittre váglak.

Az utóbbi tíz évben ilyen ügy miatt senkit sem csuktak le. Azért igyekszem elaltatni a gyanúját, mert közben rájövök, még nem olvashatta a Lili házánál figyelő nyomozó jelentését rólam.

- Nézze főhadnagy! – szándékosan hagyom le az urat. – Nekem elég volt a bezártságból. Már nagyon vigyázok rá, hová lépek és mibe nyúlok bele.

- Hát azt ajánlom is, nehogy valami rossz helyre rakd a végtagjaidat! – néz rám gonoszul. Azt hiszem igazából a farkamra célzott ezzel a megjegyzésével.

A kis közjáték ellenére időben érkezek a megbeszélt találkozóra. Evelyn sugárzó mosollyal fogad, pedig arcom még komor a fejemben cikázó gondolatok miatt. Nem sok idő van a kezdésig, ezért csak egy homályos mentegetőzésre van időm.

- Evelyn! Van egy dolog, amit el akarok mondani neked. Nem egyszerű, nem is túl rövid. Igazából szeretném, ha kimaradnál belőle. Ha költői akarok lenni: a múltam árnyai kísértenek. Nem tettem semmi törvénytelent, ha hiszel nekem…

Látom, ezer kérdést tenne fel, mosolya tovatűnt. Nincs több időnk, a pszichológus már integet az ajtóból, csak rám várnak.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Telefon csengése ébreszt.

Fogalmam sincs hány óra lehet. A szemhéjaim nem engedelmeskednek. Jobb könyökömre támaszkodva próbálom elérni az éjjeliszekrényen kéken világító mobilt. Végre megnyomom a "Felvesz"gombot.

- Igen -hallom saját hangomat, amely kifejezetten rekedten cseng.

- Szia Evelyn - azonnal megismerem a pszichológust-. Rosszkor hívlak?

Nehezen jut el a kérdés az agyamig.

- Nem- köszörülöm meg a torkom- Mondd csak!

El is szégyenlem magam, valahogy rosszul érint, hogy míg mások már dolgoznak, én még

ágyban vagyok. Az éjszakai vihar hangjai, és főként az, ami Anton és köztem múlt éjjel történt nem hagyott aludni.

- Beszéltem vele.- jut eszembe rögtön, hogy Anton miatt hív- Ma délután eljön, és marad ameddig szükséges.

Élénk lelkesedés fogadja szavaimat, majd még mielőtt elbúcsúzna megkér, hogy segítsek neki ma este a foglalkozás után keveset.

Először nem is értem, miben kellene segítenem, aztán eszembe juttatja, hogy holnap van a jótékonysági est. Érthetetlen, hogy fordulhat elő, hogy elfelejtettem. A válasz azonnal megszületik egy buja gondolat formájában. Nem csoda, hogy minden másodrendű jelenleg, mikor az összes agyhullámomat egy férfi foglalja le. Úgy, ahogyan nagyon régen senki, vagy nem tudom volt-e valaki egyáltalán, aki ennyire izgatott.


Mártával beszéltem meg találkozót mára, sietve öltözöm, és indulok el otthonról.

A parkolóházban alig találok helyet. Háromszor is körbekerülök, míg végre felvillannak előttem egy autó hátsó lápái és lassan hátrafarol. Engedem, majd gyorsan beállok a felszabadult helyre.

A legközelebbi bejárat felé tartok, mikor egy autóból Georgeot látom kiszállni.

Ő is észrevesz, kedvesen köszön.

- Te is velünk vásárolgatsz?- kérdezem mosolyogva.

Jobbját vigyorogva tartja maga elé, céltudatos tiltakozást fejezve ki.

- Kizártam magam a lakásból, csak kicsit zavarlak titeket, míg Marta ideadja a kulcsait.

Egymás mellett lépkedünk, azonos tempóban. A parkolóház átható kipufogógáz és meleg gumiszaga szinte fojtogat.

- Nagyon meg vagyok elégedve Anton munkájával- mondja mosolyogva.

Jól esik ezt hallanom, simogatja a lelkem. Ahogy ránézek Georgre, arca kissé elkomorul.- Tudod, arra gondoltam, talán kevés fizetségben egyeztünk meg, szeretnék emelni rajta. Nem említette, hogy esetleg kevesli?

Roppant furának tűnik a kérdés. Nem ártottam magam bele, Martaek mennyit fizetnek Antonnak, de mivel nem is olyan régen felhozta nekem, hogy a lakbérét szeretné kifizetni, úgy értettem, nincsenek anyagi gondjai.

- Nem szoktunk ilyenről beszélni, szerintem kérdezz rá, beszéljétek meg együtt. De miért jut ez eszedbe, vagy miért engem kérdezel?

A férfi megtorpan, kezét zsebre dugja, ajkait kissé összepréseli, mint aki nem tudja, hogy mondjon el valamit. Rossz előérzetem támad, olyan, mint tegnap este, mikor Marcot megláttam.

- Anton elkérte tőlem az eddig ledolgozott munkájáért a pénzét pár napja. Kicsit rosszul érzem magam, hogy erről beszélek, mert megkért, hogy ne tegyem, de olyan roppant fura arccal beszélt akkor velem, és az hogy kiemelte, hogy te ne tudd, valahogy ellenérzést keltett bennem. Nem tudom ezt miért mondtam el, csak valahogy nem hagyott nyugodni.

Gyorsan gondolkodom. Biztos hirtelen pénzre volt szüksége, és tőlem röstellt kérni. Hiszen jó benyomást akar kelteni bennem, érthető miért nem nekem panaszkodik. Az mondjuk érdekelne mire kell neki a pénz. Aztán eszembe jut, hogy említettem neki régebben ezt a jótékonysági estet. Mintha más magyarázata nem lenne a dolognak, eldöntöm, hogy biztos arra az alaklomra vett öltönyt magának.

- Köszi, hogy elmondtad, de ne aggódj, beszéljétek meg! Egyébként tényleg nagyon ért hozzá, nálam valami elképesztően szép a kert.

George arcára megkönnyebbült mosoly ül ki. Végre beérünk a bevásárló központba, ahol meg is látjuk Martat a megbeszélt butik előtt.


Délután kicsit késve érkezem az alapítványhoz, alig tudom elintézni, amiket terveztem.

Utánam alig fél órával, a csoportfoglalkozás előtt néhány perccel fut be Anton. Nyúzottnak tűnik, arca feszült. Meglep a szóáradat, amivel köszönt.

- Evelyn! Van egy dolog, amit el akarok mondani neked- a háta mögött álló kolléganőmről, akinek izgatottsága már akarva akaratlan is átragadt a legtöbbünkre, nem tudom levenni a szemem- a múltam árnyai kísértenek. Nem tettem semmi törvénytelent, ha hiszel nekem…- jönnek Anton szavai.

Nem értem mit mond tovább, mert a pszichológus integető alakja kúszik vissza látóterembe, ahogyan idegesen ránk néz. És bár újra éled bennem valami furcsa kétség, mégis érzem, hogy a fontossági sorrend most a csoportfoglalkozás, aztán minden más.

- Nincs semmi baj, majd elmeséled, várnak- erőltetek mosolyt arcomra.


Szándékosan nem maradtam bent a csoportfoglalkozáson, hogy ne feszélyezzem a férfit, de arra gondom volt, hogy a mikrofont, amit ott használnak kihangosítsam a másik helységben, ahol épp dolgom volt. Mindenféle gyümölcsöt aprítottam össze a holnap esti bóléhoz. Ez volt a segítség, amire szükségük volt.

Anton olyan lelki erővel magyaráz, hogy nem tudom elégedett mosoly nélkül hallgatni, és érzem, hogy reményt ad a többieknek is, és nekem is. Nekik a továbblépéshez, egy új élet elkezdéséhez, nekem pedig...hát kimondani nem merem a szót, amely azt az édes, forró érzést jelenti, amely belülről egyre mélyebben átjár, és amely miatt minden olyan szépnek tűnik mostanában

Ismét büszkeség tölt el, ez az ember nem tér vissza a rossz útra. Nem érdekel mit akart mondani az imént, tudom, amit érzek...és ma este valahogy biztos vagyok benne, hogy nem is vagyok kíváncsi semmi másra.

Közben nem tudok ellenállni a frissen összeállított italkülönlegességnek. Bár az ízek még külön-külön azonosíthatóak benne, nincsen összeérve de így is édes, itatja magát.

Mikor Anton és még néhányan csatlakoznak, ők is megkóstolják, élénk beszélgetés kezdődik, sok nevetéssel. És ő velem van, én hoztam ide, és hozzá tartozom. A kis társaság többször használja a "ti" megnevezést. Nem ő és én, hanem mi. Pokoli nagy különbség, de az ember csak a megfelelő társ mellet érti meg a lényegét.

Anton kis korty után nem kér többet, mértékletessége tetszik, de én a lányokkal repetázom.

- Te fogsz hazavinni, mert kezdek becsípni- suttogom a fülébe, de azonnal el is szomorodom, mikor eszembe jut a férfi szokásos, jól bevett programja. - Jajj, neked nemsokára indulnod kell a pékségbe!

Sugárzó nézést villant rám:

- Ma nem kell mennem- és kezét a kezemre csúsztatja.

Tudom az ital is benne van a gátlásaim leolvadásában, de igenis tiszta fejjel érzem, hogy nagyon szeretnék valamit.

- Ezt még megiszom, és eszem-bökök a narancskockákra, aztán a tied vagyok.

Az utolsó szavakat szándékosan használom kétértelműen, mert döntöttem, ma éjjel már nem akarok tovább várni.

Arcán jóleső mosoly terül el, amit látom, hogy a hitetlenség azonnal beárnyékol.

Kicsit magamhoz húzom mintha valamit súgni szeretnék.

Hajam arcomat takarja, és amit a füléhez közeledem, szavak helyett a fülcimpáját gyengéden az ajkaim közé veszem, rászívok és lehelet könnyen beleharapok.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Nincsenek sokan a teremben, akár kétszer ennyi ember is elférne. Mire a pszichológus bevezetője és a rövid bemutatkozások végére érünk, sikerül megnyugodnom.

- Kicsit félek, hogy közhelyes dolgokat mondok most. Viszont saját esetem bizonyítja, van visszatérés a normális életbe. Ha kaptok egy esélyt és okosan tudok élni vele, biztosan sikerül többeknek. Az én korábbi életem, egzisztenciám teljesen tönkrement, most mégis van munkám, van hol laknom, és érzésem szerint van egy új társam is. – mondom némi pironkodással. – Egy dologra kell figyelni, mikor mélyponton van valaki. Soha ne adja meg magát! Én a gödör alján felálltam. Már ettől sok kő legurult a hátamról, és a nehezékek nélkül mennyivel könnyebb kimászni abból a gödörből. Nem szabad a csodára várva üldögélni. Menni kell feléje. Ha pedig ránk talál a csoda, akkor azt két kézzel meg kell ragadni! Mert ki tudja, kaptok-e valaha még egy esélyt. Ha bíztok magatokban, bennetek is bízni fognak…

Félve, kétkedve kérdezgetnek. A pszichológus bátorítja a riadt szemmel üldögélőket. Lassan oldódnak, félelemmel vegyes tisztelettel néznek vissza, mikor az elkövetett rosszakról is őszintén mesélek, és az érte kiállt büntetésről.

Meglepően gyorsan elszalad a két óra. Többen átmegyünk egy másik terembe. Evelyn büszke mosollyal lép mellém. Engem is kínálnak az alkoholos koktéllal. Nem vagyok antialkoholista, de most tiszta fejre van szükségem. Az italt éppen csak megkóstolom. Evelynnek és kolléganőinek viszont nagyon ízlik az édes ital.

-Te fogsz hazavinni, mert kezdek becsípni. – súgja közel hajolva. Aztán komor hangon céloz rá, hogy engem vár az éjszakai műszak. Mosolyt villantok rá:

- Ma nem kell mennem. – finom kezét érzem tenyeremben.

- Ezt még megiszom és eszem, - mutat poharára – aztán a tiéd vagyok. – kis késéssel jut el agyamba, hogy mennyire kétértelmű a mondata. Aztán hozzám hajol, de a többiek elől ügyesen eltakarja mozdulatát, aminek végén a fülembe harap. Olyan érzékiségről árulkodik ez a kis akciója, hogy egy forró csókkal sem tudott volna többet elmondani. Nincs már semmi kétértelműség a célzásában. Ő is azt akarja! Az izgalomtól remegés fut végig testemen.

Elköszönünk a társaságtól. Mikor belém karol, többek arcán meglepetést látok, néhányon pedig az irigységet vélem felfedezni. Szótlanul sétálunk az autóhoz.


Már az első kereszteződés után kiszúrom a tükörben a minket követő kocsit.

- Evelyn, nem szeretném elrontani ezt a csodásnak ígérkező estét, de egy nyomozó követ engem. – nincs időm figyelmeztetni, hogy ne nézzen hátra.

- Azonnal állj meg! – szól szikrázó szemekkel. Kipattan a kocsiból és igencsak izzó haraggal siet a mögöttünk megálló autóhoz. Mire elhatározom magam, hogy utána indulok, már jön is vissza. Nagyon feldúlt. Nehezen értem meg miért, mert jó esetben négymondatnyi időt töltött a nyomozó autója mellett. Őt ismerve ebből legalább három sor az övé volt, tehát az üldözőmnek nem sok lehetősége maradt bemártani engem.

- Menjünk! – int előre komor arccal. Nem mozdulok, kérdésekre várok, de nem szól semmit.

- Biztosan találhattam volna alkalmasabb pillanatot is, de szeretném, ha végighallgatnál… – kezdek bele az előre jelzett vallomásomba.

- Nem, nem miattad van itt Marco. – rázza a fejét. – Nem tud belenyugodni, hogy visszautasítottam, de ezt a zaklatást nem fogja megúszni.

Megdöbbentenek szavai. Hirtelen összeáll minden a fejemben, miért is szállt rám annyira a nyomozó.

Evelynre pillantok, még mindig dühösen préseli össze ajkait.

- Még egyszer kérem, csak tíz percig figyelj rám! – simítok végig a kezén békítően.

- Bocsáss meg, nem rád vagyok dühös! – tűnik fel egy mosoly halvány árnya a szája sarkánál. – Hallgatlak.

Amennyire tőlem telik rövidre fogom a történetet, onnan kezdve, mikor összefutottam az utcán volt rabtársammal. Azzal zárom, hogy másnap reggel várnak rám az ügyészségen.

- Azt hiszem, az ismerősötöket nem magáért a hangfelvételért tették el láb alól. – szólal meg belőle szakember. – Valami azt súgja, ez a Rata le is nyúlta kedvenc ügyvéded és a védence pénzét valami módon. Mit is mondtál, hol lakik az az ismeretlen negyedik barátnő?

Egy pillanatig hitetlenkedve nézek megélénkült szemébe, aztán kikanyarodok az útra. Most már nem feszélyez a kísérőnk. Ha nem hivatalos rendőrségi akcióban vesz részt, akkor le fogom rázni. Már meg is van tervem. Azért az első lámpás kereszteződésnél bedobom az ezeréves trükköt. Lassan csordogálok a lámpát figyelve. A sárga felvillanásakor, az utolsó pillanatban a gázra taposok. Mögöttünk mégis áthúz a piroson a nyomozó Volvója. Veszettül igyekszik a nyomunkban maradni. Az emelkedő útszakaszhoz érve már alig látok forgalmat. Visszaváltok és szabadjára engedem a motor 170 lóerős teljesítményét. A szűk kanyarokkal tűzdelt szerpentinen lehetetlen nagy sebességgel haladni. De az izmos kisautó fürgén növeli előnyét a lomha Volvo előtt. Mintha az útra ragasztották volna, még a felező vonalat sem kell átlépni, mégis szinte repül felfelé a hegyen. Evelynnek kapaszkodnia kell, hogy az ülésében maradhasson. Mikor gyors pillantást vetek rá, haragnak, félelemnek nyomát sem látom arcán. Jó egy perce nem látom a minket követő kocsit. Lekanyarodok ez eddigi útról, majd újabb kereszteződéseknél fordulok más irányba. Visszaveszem a tempót és negyed órával később megállok a Nanától kapott címen. Itt lakik a titkolt barátnő. Rövid beszélgetés után meg is kapjuk a kopott táskát. Benne a „Doktor Úr” feketén szerzett értékeivel. Nem készpénz. Értékpapírok, váltók, és egy-két árulkodó levél. Szegény Rata azt hitte, gazdagságot hoz majd neki ez a táska, de a vesztét okozta. Megnyugodva, lassan hajtok Evelyn háza felé. Felém mozdul, fejét vállamnak támasztja. Hajának finom illata elvarázsol. Érintése békét sugároz. Jól esik ez a meghitt közelsége.

Meglepetten néz körül, mikor leállítom a kocsi motorját.

- Ez nem a mi utcánk.

- Mit gondolsz, a kéretlen hódolód hazament, vagy a házad előtt strázsál? – emlékeztetem.

Ellenkezés nélkül követ a hátsó szomszéd kertjén és kerítésén át. Ruganyos mozdulatokkal kapaszkodik fel, és ereszkedik le a másik oldalon. Segítő kezemre nem lenne szükség, igazából csak ürügy, hogy megérinthessem. El sem engedem, de ő is kapaszkodik belém. A sötét kertben állva csókolom. Ott ahol először volt részem ebben a csodában. Térdemig ható remegés fut végig rajtam, amint forró kezét a tarkómon érzem. Aztán aprót kuncog.

- A végén betörőt faragsz belőlem.

- Nem, egészen más szándékom van veled kapcsolatban. - súgom a hajába. Aztán hirtelen mozdulattal felkapom, karomba emelem karcsú testét. Nyakamba kapaszkodik a néhány lépés alatt, ami a házhoz vezet és fel a rövid lépcsősoron. Sajnálkozva állítom talpra, hogy ajtót nyithasson. Elfordítja a kulcsot a zárban, belöki az ajtót és ismét a karomba veti magát. Vágyam lobog, de nem tudok betelni csókjaival.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Zsongó fejjel, Antonba karolva hagyom el a társaságot. Tudom, néznek, amint távozunk, talán azt is sejtem, mit gondolnak, legalábbis az esténk további részéről. A legjobban eső érzés talán, amit valaha éreztem, az, hogy nem tévednek. Ha azt feltételezik, hogy most hazaérve szeretkezni fogunk, akkor a lehető legközelebb járnak az igazsághoz. Semmire sem vágyom jobban. A gondolataim elég beszűkült sávban mozognak, mikor behuppanok az anyósülésre. Tíz perc és otthon leszünk, tizenöt múlva a hálószobámban. Istenem, mennyire kívánom, zsibbad minden porcikám. A bólé is a lehető legjobb hatással van rám, mindennek tudatában vagyok, de valósággal lángol bennem a kéjvágy. Gyengéd csókokkal egy időben történő finom durvaságok bipolaritása égeti még lázasabbra a gondolataimat.

Anton komolyan figyeli utat. Kicsit furcsállom is, miért tekinget olyan alaposan hátrafelé, hiszen ilyenkor este nem lehet olyan forgalom, hogy ennyire kellene összpontosítani. Némasága, amelyet eddig a bennem dübörgő forróság azonos megélésének tulajdonítottam részéről, egy igen tárgyilagos, de koránt sem megnyugtató kijelentéssel ér véget.

- Evelyn, nem szeretném elrontani ezt a csodásnak ígérkező estét, de egy nyomozó követ engem.

Mi a fene?- futja el agyamat a pulykaméreg. Annak tudatában vagyok, hogy nem a lehető legvilágosabb a logikám enyhén spiccesen, de rögtön tudom anélkül is, hogy hátranéznék, hogy Marco van ott a Volvojával.

- Azonnal állj meg! – ripakodok rá Antonra, ami miatt el is szégyenlem magam. Kipattanok a kocsiból, az ajtót be sem csapom. Nem érdekel, hogy a sugárút kellős közepén flangálok, odalépek a hirtelen fékezésre kényszerített követőnkhöz, és letolt ablakon keresztül kicsit behajolok.

- Mi a fenét csinálsz?- hangom sokkal tisztább, minta gondolataim- Annyi eszed sincs, hogy úgy kövess, hogy ne vegyem észre?! Szállj le rólam, azt hittem tisztán fogalmaztam, hogy nem érdekelsz.

Marco arca szenvtelen, érzelmet nem árul el, szája sarkában talán még vigyort is látok.

- Nem látnátok, ha nem akarnám- mondja miközben ugyanolyan tempóban rágózik.

- Kopj le, vagy olyan pert akasztok a nyakadba, hogy nagyon megemlegeted! Van még néhány oldalam, amiről nem ismersz, és jobb ha nem is akarsz megismerni!

- Ugye nem arra célzol, amikor börtöntöltelékekkel tapogattatod magad estenként az autódban?

Nem akarok kivetkezni magamból, és olyan dolgokat a fejéhez vágni, amiket később megbánnék, ezért jobbnak látom, ha faképnél hagyom és a korábbi lendülettel ismét bevágódok Anton mellé.

- Menjünk! – mondom kicsit finomabb hangon, de még így is durván cseng.

Honnan tudja Marco, hogy ki Anton...kavarognak a gondolataim. Hirtelen több korábbi rossz megérzés egyesül, formálódik rémképpé. Mi van ha Marco nem is engem követ, hanem Antont. De miért tenné?

Zűrzavart érzek. Mit is mondott ma este? Kísértik a múltja árnyai, ez meg mi a csudát jelent. Nem értek semmit, és a bólé nem sokat segít a bonyolult szálak kigabalyításában.

Gondolatmenetemet Anton szakítja félbe.

- Biztosan találhattam volna alkalmasabb pillanatot is, de szeretném, ha végighallgatnál…- kezdi határozottan.

" Ki vele, mert megőrülök, ha kiderül, hogy ekkorát tévedtem"- pörögnek a ki nem mondott szavak a fejemben.

Nem ez őrültség...hallucinálok." Marco engem akart, azért volt itt".- bizonygatom magamnak

- Nem, nem miattad van itt Marco. Nem tud belenyugodni, hogy visszautasítottam, ezt a zaklatást nem fogja megúszni.

Anton kicsit hallgat, látom nem esik neki túl jól, az önjeleölt szerető a láthatáron.

- Még egyszer kérem, csak tíz percig figyelj rám! – kérlel ismét.

Hosszú történet kezdődik, helyet kap benne egy korábbi börtöntárs, aki jelenleg bujkál, mert attól tart kivégzik, miután egy másikat már megöltek. Megelevenedik egy szintén börtönben ülő, de igen gazdag férfi alakja, akinek a szabad világban továbbra is messze elérnek a kezei. Csodák csodájára, Anton múltjában fontos szerepet betöltő ügyvéd is fontos figura, és valahol bizonyítékok vannak, amelyeket biztos helyre kellene juttatni, hogy az igazságra fény derülhessen.

Kezdenek összeállni a képkockák, próbálom átlátni a történetet.

Végre értem, mit és miért titkolt Anton, és büszke vagyok magamra, hogy a legbelsőbb megérzésem erősebb volt, mint a kis jelek által ébresztett kétely.

Lennebb csúszom az ülésben és a Volvot még mindig a visszapillantóban látom. "Bárcsak eltűnnél"-gondolom.

Mintha telepatikusan össze lennénk kapcsolva, Anton kis mosoly kíséretében beletapos a gázba, majd kaszkadőröket megszégyenítő tempóváltásokkal, és általam még ki nem próbált sebességgel ügyesen lerázza a követőnket.

Közös megegyezés alapján arra felé kanyarodunk, ahol az a nő lakik, aki Anton még nem tudott felkeresni. A kocsiban várok, míg a férfi becsenget a megadott címen.

Talán tíz percet sem tölt bent, és egy kopottas táskával tér vissza. Kissé kisírt szemű, szép de kiélt arcú nőt látok a résnyire nyíló ajtóban kikandikálni, mielőtt továbbállunk.

Kicsit ismét betompul az agyam. Mi tagadás, nem bírom legjobban a piát.

A kertem hátsó kerítése mögött parkolunk le, és nem kis meglepetésemre a kerítésen mászunk be, de nem tiltakozom, hiszen Marcot továbbra sem óhajtom viszontlátni, ha esetleg időközben a bejáratomhoz érkezett volna.

Már a kékes fényű éjszakába borult kertben megcsókol Anton, kezdetben gyengéden, aztán szenvedélyesebben.

Nehezen találok be a zárba, de végre kinyílik.

Behúzom a férfit magammal a lakásba. Villanyt szándékosan nem gyújtok.

Szinte belefulladok a csókjába, nyelvét készségesen engedem ajkaim közé. Hagyom, hogy felfedezze a számat, édesen hatol milliméterről milliméterre bennebb.

- Annyira kívánlak- suttogom a szájába, miközben lerúgom magamról a magassarkút, és meztelen lábfejemmel, betaszítom a hálószoba ajtaját.

Kicsit megilletődve torpan meg a küszöbön.

Odabenn égve hagytam egy egészen halvány őrlángot, amely sejtelmes narancsszínbe von mindent.

Két lépést hátrálok, közben mosolyogva nem engedem pillantását.

Az ágy mellett torpanok meg, ösztön diktálta csábító módon hátat fordítok neki, hajamat tarkómról elsimítom, bal vállamon hagyom előreomlani, közben jobbra hátrapillantok a férfire, aki közben kicsit közelebb került hozzám.

Csak állok, és hagyom, hogy közeledjen. Szemem lehunyva, csak a zajokra figyelek, hallom a lélegzetét, amely már a nyakam piheszálait csiklandozza.

- Anton- suttogom.

Válaszként erősen magához szorít, hátamhoz lapul, kezei csípőmre fonódnak és szorosan ott is hozzám préselődik. Tisztán érzem a testét, derekamnál az erekcióját.

Jobb karommal felnyúlok, hajába túrok.

- Tovább nem tudok várni -lehelem, mielőtt csókja ismét lecsap ajkaimra.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

- Annyira kívánlak! – súgja, sóhajtja csók közben. Ezek a legédesebb szavak egy vágyakozó férfi fülének. Engem akar, az enyém akar lenni.

Hálószobája ajtaján hátrál be, kezemet fogva húz maga után. Mire vársz! Biztatom magam, hiszen erre vágyok mióta először megérintett. Mióta átkarolt azon az estén. El kell hinnem, hogy ez nem álom. Ő is épp annyira akarja, mint én.

Az ágy mellett megfordul, haját bal válla fölött előre simítja. Jobb válla fölött visszanéz, aztán lehunyja szemét és mozdulatlanul várja közeledésemet. Ez a mozdulat, ez a felkínálkozás! Igézően szépnek látom, szinte fájdalmasan gyönyörű. Nyakához hajolok, hogy érezzem varázslatos illatát, a testéből sugárzó életmeleget. Nevemet suttogja ugyanazzal a vágyakozó sóhajtással. A mozgalmas nap és este miatt lehűlt vágyam most őrült lángra lobban. Szorosan magamhoz ölelem, csípőjét markolom, különben lázadó kezeim letépnék ruháját. Szólni nem tudok, mert fogaim vacognak, ha nem szorítom össze. Felemeli kezét, felszaladnak ujjai az arcomon a hajamba.

- Tovább nem tudok várni. – mintha az én gondolataimat mondaná ki hangosan. Hosszú, fullasztó csókkal köszönöm meg édes őszinteségét. A fogvacogás elmúlt, de most a térdem felől kúszik végig testemen valami csodás remegés. A hosszú várakozás, vágyakozás izgalma hullámzik végig rajtam. Egyik kezemmel vállát ragadom meg és magam felé fordítom. Tenyerem lejjebb csúszik derekáról, csípőjéről. Erősen megmarkolom popsiját, húzom magamhoz, hogy hasán is érezze, milyen keményen vágyok én is őrá. Kezem tovább csúszik le a combjára. Csak azért, hogy felhúzzam a könnyű ruha szélét, másik kezem így forró bőrén simíthat végig. Finom keze a mellkasomon motoszkál. Pólóm alsó két gombjával játszadozik elmélyülten. Bőrömön szeretném érezni puha tenyerét, ezért hagyom visszahullani ruhája szélét. Gyors mozdulattal húzom le magamról az inget. Tenyere az oldalamon, hátamon keresgél. Arcát mellkasomhoz szorítja. Állammal, arcommal haját simogatom. Vágyam mohóvá tesz. Most én mondom neki:

- Nem tudok tovább várni. – dereka fölé rántom ruháját. Egyik tenyerem elmerül bugyija alatt a popsiján. Ruhája kicsit akadályoz a keresgélésben, de a következő pillanatban az is repül a pólóm után. Testemmel, kezemmel megbillentem a vállát az ágy felé. Másik karom a derekánál tartja, hogy fékezze zuhanását. Fölé hajolok, ránehezedek, hogy csókolhassam. Mikor elfogy a lélegzetem, lepillantok gyorsan emelkedő süllyedő melle felé. Most szememet legeltetem rajta, amit már tenyerem megízlelhetett egy alkalommal. Csak a vékony csipkeanyag választja el tenyeremet keblétől. Pont elfér benne. Ujjamat a melltartó szélébe akasztom dekoltázsa közelében és addig húzom, míg előbukkan meredező bimbója. Vad mohósággal szippantom ajkaim közé. Fogaimmal nem érintem, de nyelvemmel, ajkammal alaposan meggyötröm.

Szemébe nézek, arcát figyelem, amennyire a halvány fény engedi. Ujjammal oldalra simítok néhány eltévedt hajszálat a homlokáról. Ajkammal csak megérintem puha alsó ajkát, majd fogam közé szorítom, mielőtt nyelvemmel mélyebbre furakszok. Próbál visszaharapni, de mosolyogva hátrakapom fejemet és ismét a mellére vetem magam. Vállait hátrafeszítve segít, hogy megszabadíthassam szexi melltartójától. Így egyiket kemény megmarkolhatom, a másikat gyengéden körbe csókolgatom. Ráfújok, hogy lássam borzongását. Aztán arcomat a két halom közötti völgybe fektetem. Szíve hevesen ver, akár az enyém. Magához ölel, ujjai ismét a hajamban kalandoznak. A boldogság hullámait érzem lelkemben. Mintha hosszú útról hazaérkeztem volna. Nyugtatgatom magam: nem fog eltűnni, itt lesz velem. Megérinthetem, amikor csak akarom.

Nadrágomban feszülő férfiasságom többet követel. Több helyet, több ingert és egy édes zugot. Gyors mozdulattal ülök fel, talán nem is érti, mert keze erősen kapaszkodik vállamba. Türelmetlenül gombolom a nadrágomat, rúgom le a cipőimet, hogy meg tudjak szabadulni a felesleges rétegektől.

Forró arcát és puha melleit érzem a hátamhoz nyomódni. Mély sóhaj hagyja el ajkamat. Az izgalom és a megnyugvás keveredik benne. Gyengéd türelemmel fordulok ismét feléje. Arcát tenyerembe fogva csókolom.

- Szeretlek! – szólalok meg rekedtes, remegő hangon.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Lélegzetének ritmusát figyelve, érzem, hogy benne is egyre magasabb hőfokra hág a szenvedély.

Mikor hirtelen szembefordít magával, követelődző ágyékénak félreérthetetlen óhaját egy újabb szoros ölelésben juttatja tudtomra.

Éreznie kell, a teljes behódoltságomat, hogy feltétel nélkül megadtam magam neki.

Belsőmben ordító ösztön már az odaadásnak legősibb és legelemibb kinyilatkoztatását kívánja. Azt, hogy uralkodjon felettem, borítson be, és merüljön el bennem nagyon-nagyon mélyen, de az odáig vezető út minden másodpercét élvezni akarom, úgy megélni, hogy örökké emlékezzek rá.

Fenekem dombjaira tapadó érintése, majd a ruhám lassú felhúzása elégedett mosolyt csak az arcomra. Levegőért kapkodva, félig lehunyt pillákkal engem át magam ennek a gyönyörű törvényszerűségnek. Hiszen elkerülhetetlen, hiszen soha nem vágytam semmire sem jobban. A férfi combomon végigsikló ujjbegyei perzselik a bőrömet, és az egész testem lángokra éhes.

" Érints meg mindenhol"- suttogom a néma szavakat, és segíteni próbálok, hogy mihamarabb eljöhessen a beteljesülés, ami jelenleg számomra nem is gyönyör legfelső fokának megélése lenne, hanem az, hogy meztelen magamat feltárjam az ő fedetlen teste előtt, hogy magamon érezzem a lehető legnagyobb felületen csupaszságát.

Pólója kivágásába mélyesztem ujjaimat, mellkasszőrzetével incselkedem.

Mintha megérezné, mert azonnal abbahagyja a szoknyám alatti gyengéd simogatást és ledobja a felsőjét.

" Istenem, de tökéletes"- beleszagolok mellkasába. A lámpa halvány fényében a szőrszálakat sejtelmes árnyéknak látom, mellbimbói sötét korongok. "Meg fogom ízlelni'-érzem valahol legbelül.

A meztelen felsőtest látványa elégtétellel tölt el, oldalára téved a kezem, ahol ujjbegyem a sebhelyét tapintja. Egész hosszában végigsimítok rajta. " Itt is végig foglak csókolni" -jön az újabb hangtalan döntés.

- Nem tudok tovább várni- suttogja olyan rekedten, ahogy eddig még nem hallottam csengeni a hangját.

"Megőrölök, ha csak egy perccel is tovább vársz"-válaszolnám, de elakad a szavam és a lélegzetem, mert a keze gyengéden becsúszik a francia csipkebugyi anyaga alá, és fenekem meztelen bőrével ismerkedik. Bárcsak mindenhol érinthetne egyszerre, azonnal gyűlölve gondolk erre a ruhára, aminek a fogságában tobzódom. Mintha kitalálná gondolatomat határozottan segít a ruhámat a pólója után röpíteni.

És gyengéden maga alá teper, rám nehezedik. Végre simogathatom a hátát, oldalát, érezve magamon a teste egész súlyát.

Kezei a mellemre tévednek...nem tévednek, szándékosan kerülnek oda, és az őrület határára kerget azzal az édes-alapos lassúsággal, amivel hol gyengéden , hol keményen markol. Ajkai becéznek, szívnak, nyelve érzéki köröket rajzol, amitől érzem, hogy a mellbimbóm keményre csúcsosodik.

Gyönyörű a szenvedélytől elvakult tekintete, a forró tűz a szemében, amit ott látok, amikor lepillantok. Felizgat a mellemet becéző férfi látványa.

Képtelen vagyok bármit is tenni, csak hagyom és élvezem csodás ismerkedését.

Jobban akarom érezni, egész testemmel, szinte elepedek utána.

Ebben a percben abbahagyja a kényeztetésemet, és gyorsan felemelkedve az ágy szélére ül, kioldja övét, kigombolja nadrágját, meglazítja és lerúgja cipőjét.

Élve a pillanat szülte lehetőséggel mögé csusszanok, meztelen hátához préselem a nyelve érintésétől még nedves, kemény mellbimbóimat. Egy pillanatra megmerevedik, majd hátrafordulva két keze közé veszi arcomat, és ezúttal nem szenvedélyes, hanem végtelen lassú érzelmes csókot lehel a számra.

- Szeretlek- suttogja nyitott ajkaim közé.

Szívem hatalmasat dobban. Mennyei boldogság árad szét bennem. Visszacsókolom, de közben mosolyomat nem tudom türtőztetni.

Kezeimet kissé félve, csúsztatom végig oldalán, majd a kioldott nadrággal kezdek el bíbelődni. Nem a legegyszerűbb feladat, de érzem, hogy a férfi élvezi, hogy le akarom venni róla. Nem segít, csak gyengéden cirógatja a felkaromat, áttéved a mellem ívére. Végre sikerül letolnom a nadrágot a térdéig.

Kilép belőle, és engedelmeskedik gyengéd gesztusomnak. Bal kezét megragadva beljebb húzom az ágyra. Egészen közel csusszanok hozzá, kis lendülettel magam alá döntöm, és gyengéden csókolva fölé hajolok.

Hajam arcom két oldalán függönyként omlik alá, arcát csiklandja, majd az apró csókokkal való kényeztetést az állán át az állkapcsa ívén át a bal füle felé folytatom.

Ugyanúgy, mint ma este már egyszer, fülcimpáját ajkaim közé veszem, gyengéden rászívok és beleharapok.

- Ma, mikor ezt csináltam először, azt kívántam, hogy ehhez hasonló helyzetben is megtehessem.- búgom.

Tenyerei lassan cirógatják combomat, fenekemre csúsznak, és kicsit keményebben markolnak belém, mikor ezt kimondom.

Ülepemmel ráhelyezkedek ágyékára, és bár még rajta is és rajtam is van egy egy réteg ruha, egészen apró köröket kezdek rajzolni csípőmmel.

Lélegzete hirtelen abbamarad, majd nagy sóhaj mellett könnyűszerrel hátamra fordít.

Csókja édes, alapos, kutató és birtokló.

Csípőjét ütemesen kezdi mozgatni, és én lassan megőrülök, ha nem érezhetem teljesen meztelenül magamon.

Jobb kezemmel végigkarmolom mellkasát, hasát és tétovázás nélkül az alsója alá csusszanok.

Végtelenül finom puha bőrt tapintok, és duzzadó keménységet, amely engem követel.

Annyiszor álmodtam róla ébren és tudatlanul, milyen lehet megérinteni őt, itt a legtitkosabb testrészén, de a valóság felülmúlja a képzeletet. Aprót szorítok férfiasságán, válaszként az erek megduzzadnak tenyeremben, Anton rekedten felnyög.

Szándékosan elhúzódom ajkától, tekintetét nem engedve másik kezem mutatóujját a számba veszem, bőven megnedvesítem azt. Lassú mozdulattal csúsztatom le kezem, és a gyengéd köröket rajzolok mellbimbójára. Közben gondom van rá, hogy másik kezemmel is kéjesen pumpáljak.

Arca meg-megrándul, ahogy két érzékeny ponton egyszerre, de mégis különböző tempóban izgatom.

- Én is szeretlek- suttogom, miközben mélyen a szemébe nézek- és a tied szeretnék lenni.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Kezembe kapaszkodik, húz, irányít a széles ágy közepe felé. Testét testemnek feszíti. Megértem szándékát, boldogan engedek neki, hogy fölém kerekedhessen. Engedékenységem jutalma egy csók. Haja sátorként borul ránk, arcomat, nyakamat simogatja. Magányos éjszakáimon hányszor álmodoztam erről. A rám omló hajáról, csókjáról. Milyen fájdalmas volt az ébredés, hogy nem volt mellettem, csak a képzeletemben ölelhettem. Most pedig ébren vagyok az álmom közepén. Lassan eltávolodik ajkaimtól. Apró csókokkal lépeget államtól fülemig. Ajkaival keresi zsákmányát és fogaival megragadja fülcimpámat.

- Ma, mikor ezt csináltam először, azt kívántam, hogy ehhez hasonló helyzetben is megtehessem. – dorombolja, aztán kicsit felemelkedik, hogy rám ülhessen. Csípője finoman rezdül, a fekete csipke megfeszül szemérem dombján, ahogy merev férfiasságomhoz dörzsöli forró testét. Kezem, karom a derekára hátára kulcsolódik. Nem akar ellenállni, mikor a hátára fordítom. Most én szorítom öléhez vágyakozó testrészemet. Egy finom, kíváncsi kezet érzek mellemen, hasamon. Egyetlen lendülettel csúszik be az alsómba és ragad meg. Szorít, simogat. Lent és a mellemen is. A mélyről induló sóhaj karcos nyögéssé torzul összeszoruló torkomban.

- Én is szeretlek, – súgja egy gyengédebb szorítás közben – és a tied szeretnék lenni.

- Ó! Kedvesem! – lehelem az ajkaira és simogatom meg egy ujjal a homlokát a szemöldöke felett.

Ajkaim gyorsan szaladnak végig nyakán, mellén, hasán lefelé. Ujjaim a csípőjére feszülő csipkébe kapaszkodnak. Húzom a combja felé az utolsó ruhadarabját. Előbukkan szép rajzolatú vénuszdombja. Testének hullámzó mozdulata segít, hogy simán csússzon le combján, lábán a fekete bugyi. Egy pillanattal később fél kézzel próbálok megszabadulni saját alsómtól. Türelmetlenségem kis ügyetlenkedéssel jár, de fürge kezei segítenek lehúzni, félre hajítani alsómat. Fölé hajolok, betakarom testemmel. Egyik tenyerem dereka, háta alatt öleli, másikat nyaka alá csúsztatom. Hasunk, mellkasunk egymáshoz préselődik. Széttárt combjai oldalamhoz simulnak. Karcsú lábait körém fonja. Ágaskodó férfiasságom kettőnk hasa közé szorul. Nedves kis folt keletkezik a hegyénél az erekciós cseppek miatt, csiklandozó érzést adva mindkettőnk bőrének. Térdemre, könyökömre nehezedek, hogy combja közötti rejtett zugához férjen kezem. Tenyeremet tűzforró ölére igazítom. Mámoros, kéjes érzés kerít hatalmába. Forróság a tenyeremben, vacogás minden porcikámban.

- De jó forró, és finom nedves! – mondom ki hangosan, amit ujjaim felfedeznek.

Lassan simítok végig ölén fel és le. Középső ujjam el-eltűnik a feltáruló résben, végül rátalálok csiklójára. Óvatosan, minden körnél kicsit bátrabban, erősebben dörzsölgetem. Lélegzetem többször elakad, ahogy kéjes sóhajtásait, nyögéseit figyelem. Ő is megragad, újra és újra megszorít. Le-fel csúszik a markában tartott keménységen.

Teste reszket, remeg az ujjam diktálta frekvenciára. Mintha mondana valamit, de kéjes sikkantásokba fúlnak szavai. Nyakamat markoló keze megfeszül, körme a bőrömet szántja. Lélegzete elakad. Térdeit próbálja összezárni, de így oldalamhoz szorul combja. Rövid pillanatra elenged lent markoló keze. Csak azért, hogy az én kezemet félresöpörje puncijáról. Aztán ismét megragad, és édes réséhez irányít.

Egyetlen vad lendülettel merülök belé. A hirtelen, szinte erőszakos mozdulattól felszisszen, de karjaival, lábaival szorít magához, magába. Testünk hangos csattanással ér össze. Hosszú, remegő sóhaj szakad fel mellkasom mélyéről. Száját keresem számmal. Nyelvem a fogai közé furakszik. Akarom őt érezni mindenhol, a lehető legnagyobb felületen, minden idegvégződésem vele szeretne jóllakni. Tarkóját megragadva húzom magamhoz, hogy szorításom még jobban összepréselje ajkainkat. Másik tenyerem feneke húsát markolja. Csípőm előre feszül, hogy mélyebbre, teste legmélyére hatolhassak.

- Az enyém vagy. Kedvesem! – mondom tágra nyílt szemeibe nézve. Ki kellett mondanom hangosan, hogy az én agyam is felfogja, elhiggye ezt a csodát.

Lassan, de nagy intenzitással, széles, erős mozdulatokkal járom be újra és újra nedves ölét. Időnként tövig merülve belé megállok, és szeméremcsontomat dombjához préselem. Az évek óta nélkülözött élmény olyan intenzív érzéseket zúdít rám, mintha valami drog keringene ereimben. Az enyém, ujjongok a gondolattól, és a tudattól, hogy az enyém akar lenni.

Megfékezem mohóságomat, ismét figyelni kezdem nyögéseit, mozdulatait. Lazítok szorításomon, megtámaszkodok karomon, hogy levegőhöz jusson. Nyelve hegyét cirógatom nyelvem hegyével. Továbbra is sebesen mozgok ki-be combja között. Ugyanúgy teljes hosszamban magába fogad, pedig nem csapódik össze csípőnk vad erővel. Hüvelye meg-megszorít. Bőrünk lázasan tapad össze. Lehelete nyakamat, arcomat perzseli. Ajkunk szomjasan tapad össze újabb hosszú, fullasztó csókokba. Aztán fejét oldalra kapja, orrlyukai remegnek, ajka résre kinyílik, hogy utat adjon az orgazmus hangjainak.

- Istenem, de gyönyörű vagy most! – mondom a füléhez hajolva, és puszit lehelve halántékára.

Medencéjét megfeszíti, vonaglik, remeg. Mintha rohannék, úgy lököm belé magamat. Élvezem gyönyörét, szeretném követni a boldog megsemmisülésbe. Valami gát azonban megakadályoz a robbanásban. Szerszámom feszül, szinte fájdalmas a keménysége, mégsem jön a feloldozás. A karomban piheg, lassan tér magához a gyönyör kábulatából. Érzi, hogy még nem értem a csúcsra. Keze hátamon, mellemen, arcomon becézget. Csípőjét, punciját mozdulataimmal egy ütemben tolja felém. Minden lökésnél megszorít feszes kelyhe. Izmaim kezdenek tiltakozni a hosszúra nyúló sebes tempózás miatt, agyam elemzésre kapcsol. Keresi a semmiből emelkedő tiltó fal okát. Kívánom, akarom őt. Nem csak ezen az egy éjszakán. Azt sem bánnám, ha szeretkezésünk következtében megfoganna. Minden érzékemet boldogságot hozó ingerekkel halmozza el. Valami ismeretlen belső törvény mégis megtiltja, hogy kéjnedveimmel öntözzem ölének mélyét. Zihálva nehezedek csípőjére, hajtom fejemet nyakához. Finom ujjai hajam közé csúsznak. Apró csókokkal simogatja arcomat. Biztosan érzi a bennem feszülő gátat, mert végtelen gyengédséggel simogat és suttog.

- Csak nyugodtan… Itthon vagy, velem vagy… - közben lenyúl puncijában lüktető farkamhoz. Kezével irányít. Nem engedi, hogy mélyre hatoljak. Szinte csak szirmai között forgatja makkomat. Keze néha végigszalad forrón lüktető férfiasságomon, ujja hegyével golyóimat simogatja meg. Nedveitől sikamlós ajkai között cuppanva merülget legérzékenyebb részem. Minden tagomat megborzongatja a közeledő kéj érzése. Lélegzetem felgyorsul az elélvezés pillanatainak közeledtére.

- Olyan csodálatos vagy! – suttogom, levegőt kapkodva.

- Gyere, érezni akarom, ahogy belém folysz! Kedvesem! – leheli vissza.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Szavaimat hallva mélyet sóhajt, átszellemült pillantással, leplezetlen csodálattal a szemében suttog ajkaim közé egy végtelenül egyszerű, de csodálatos szót. "Kedvesem"...édesen, rekedtesen, mély odaadással cseng, és lelkemben rezonál. Fogalma sem lehet róla mennyit jelent nekem ez a hosszú vallomásokat megszégyenítő, kis megszólítás. Benne van a sóvárgás, a tisztelet, a vágy, a szabad-nem szabad kétséges csatájának győzelme, benne van a szerelem, amely lehet az első pillanatban megszületett, de oly sokáig tartott, míg végül beismertetett, benne vagyok én, és benne van ő, ahogy én látom. Értékelem, hogy ennyire bátor és őrült, hogy kimondta, hogy számba lehelte. Én nem mertem volna, még ha így is érzem.

Nincs időm tovább ízlelni a szavak csodáját, mert a férfi kutató tapintása már az utolsó akadály elhárításáért küzd. Játszi könnyedséggel hámozza le rólam a sokat amúgy sem takaró, vékony csipke alsót, és teljesen meztelen testemet, rövid, diadalittas pillantásával cirógatja végig.

Isteni érzés feltárulkozni előtte, kissé combjaimat is széttárom, hogy mindenem láthassa, hiszen az övé, az övé vagyok egészen.

Tudom már rajtam lenne a sor, hogy őt láthassam természetes valójában, azonban valami egészen apró félelem lesz úrrá rajtam. De a férfi irányítja eme csodálatos játék menetét, rábízhatom magam, mert nagyon tudja mit akar, és minden mozdulata arról tanúskodik, hogy azt is érzi nekem mire van szükségem.

Könyökére támaszkodva kezdi el magáról is letolni az utolsó ruhadarabot. Kis nehézségbe ütközik, mert duzzadt makkja beleakad az alsó gumis részébe. Ösztönösen nyúlok oda, ha már önön indíttatáshoz gyáva is vagyok, segíteni azért még tudok.

Ha nem lenne félhomály láthatná, ahogy lángba borul az arcom.

Ott van előttem...teljesen meztelenül.

Hányszor néztem lopva a kertben, mikor félmeztelenül dolgozott. Hányszor képzeltem el, hogy a köldökétől induló rövid, göndör szőrszálakból álló, lassan kiszélesedő háromszög merre folytatja útját lefelé, milyen alakzatot ölt? És ott, ahol kiszélesedik, mit ölel körül. Most itt van előttem, minden porcikája feltárul. Férfiassága duzzadt, kemény. Mikor az alsót letoljuk, az először magával húzza a csodás rudat, aztán, mikor végre elengedi, az rugalmasan, kicsit csattanva visszarándul, és felém mutat. Végre hozzáérhetek újra a forró és lágyan finom bőréhez. Egy pillanatra édes-fanyar illatot érzek, és egy ősi ösztön szinte felmordul bennem, mert nagyon teszik.

Végre rám borul a férfi...Beleprésel a matracba, csípőjével medencémnek feszül, csókjai nyakamat, ajkaimat illetik. Hasamra fekvő férfiassága a csókok hevében meg-megrándul.

"Bárcsak bennem mozognál" beszélnék hozzá, de valamiért mégsem merek megszólalni.

Ekkor tenyerét ölemre tapasztja. Egy pillanatra megdermedek, majd lassan oldódó szeméremmel, talán már bele is dörgölődzöm kutató ujjaiba. Mintha ostorcsapás érne, mikor rátalál az ajkaim nedves rejtekében megbújó csiklómra, gyengéd, majd erőteljesebb köröcskéket rajzolva rá.

- Ezt nem lehet kibírni- remegi alig felismerhető hangom, mert kéjt kolduló, kínzó éhség támad rám, újra hozzáérek a férfiasságához, makkján ragadós cseppecske tudatja velem, hogy legszívesebben már ő is elmerülne.

A férfi nem áll meg, tovább hajszol, testem önkéntelen rángásai régen érzett gyönyör előfutárai. De nem kezében szeretném az első orgazmust átélni, nem így, hogy közben testére vágyom.

Türelmetlenségem lángjai sarkallnak arra, hogy derekamat kissé megemeljem, és dorongját a rá már tökéletesen felkészült testembe irányítsam. Egy pillanatig csak az ajkaim tölcsérébe illeszkedik, majd egy hirtelen hangos lökéssel gátamig nyomul.

Igent ordít a belsőm, az összes apró sejtem, mikor végre egyesülünk.

Gyötrően csodás, kissé szinte fájdalmas, felhőkbe emelő, és hatalmas sebességgel földbe vágó a behatolás élménye.

- Az enyém vagy! Kedvesem!- cseng rekedten fülemben a hangja, és elborítja a vágy, uralkodik a testem felett, egyik kezével fenekemet markolja, miközben vadul ostromolja szűk hüvelyemet, másik karja vállaimat szorítja le, hogy érezzem, hogy soha senki nem akart még így, és soha senki nem birtokolt még ennyire.

" A tied, csak a tied"...érzékeim megőrülnek, levegőm nincs, tudatom sincs, csak az ösztön diktálta nedves csattanások izgalma, belőlük születő bizsergés, akaratlan izomrángások, melyek a kemény férfiasságot ölelik és aztán egy feltörő robbanás, amely az egész testemet megrázza.

Az első hullámok még elviselhetőek, még tudok a csókokra is figyelni, élvezni őket, de aztán uralhatatlanná válik minden, levegő után kapkodva fordítom kicsit el a fejem, és kapaszkodom Antonba, mintha a csodás földrengés átélése közben ő lenne a biztos pont, aki megvéd a zuhanástól.

Ő arcomat nézi, tudom élvezi rajta a kéj kirajzolódását, magáénak érzi, hiszen ő okozta.

Minden mozdulata szerelem.

Lassan csitul a remegés, ölelésébe menekülve, ráfonódva engedem el az utolsó csiklandós rángást. Tudatom lassan tisztul, és a földöntúli kéj helyébe most a viszonzás szándéka költözik.

Meglazítom combjaim szorítását, hogy ismét mozoghasson a férfi, és ezúttal az ő gyönyörével ajándékozzon meg.

Üteme ismét gyorsul, férfiassága keményen feszül mélyemben, de arcára nem rajzolódik ki a várt megnyugvás. Valahogy egy gonosz gátlás nem engedi, hogy ő is kövessen a megsemmisülésbe.

Érzelmi rácsszerkezetem felfogja az elszánt, görcsös akarást, amellyel bennem akar rálelni a csodára, de azt is érzem, hogy a kezdeti vak ösztön helyett, most túl sok benne a tudatos gondolat. Talán ez gátolja.

- Csak nyugodtan… Itthon vagy, velem vagy… - csitítom, és próbálok segíteni, azzal, hogy kettőnket összekapcsoló testrészére teszem a kezem, nem engedve a mély behatolást, csak épp a gyengéd bemártózást, miközben ujjaimmal is ingerelem.

Apró rángásokat érzek, és arcán jóleső mosoly terül szét. Megfeszül, de még nem lüktet, lélegzete gyorsabban pereg.

- Olyan csodálatos vagy! – pihegi.

Szóval is segíteni akarom, biztatom:

- Gyere, érezni akarom, ahogy belém folysz! Kedvesem!

Utolsó szavamra akadozó lélegzete megáll, és hevesen megcsókol, arcára nem a kéj, hanem valami feszítő fájdalom kifejezése ül ki.

Kezem után nyúl, mindkettőt fejem mellé teszi, ujjait enyém közé kulcsolja, és újra szakadozva veszi a levegőt.

Homloka gyöngyözik, sóhajtva nyakamba lehel egy csókot, közben pedig teljesen kicsusszan ajkaim közül. Ismét medencémre nehezedik, de férfiasságát, amely most is

robbanásig feszül, hasamra fekteti.

Nincs szükség szavakra, valószínűleg nem is tudná megmondani, mi az, ami nem hagyja elélvezni.

Gyengéden cirógatni kezdem a hátát, élvezem a vékony izzadságréteget, amely a nekem okozott gyönyör következtében borítja testét. Tudom zakatolnak benne a gondolatok, kérdések, egy pillanatig aggódni kezdek, nehogy férfiúi hiúságában is zavarni kezdje a dolog.

Nincs időm...egyetlen megoldás, hogy ne hagyjam gondolkodni, vonjam el a figyelmét.

Mocorogni kezdek alatta. Ő érezve, hogy talán nagyon rám nehezedett, kedvesen megemelkedik, hagyva, hogy kigördüljek alóla.

- Pihenj kicsit- tolom le vállát és ezáltal hátrafektetem.

Sóhajtva dől végig. Bal karját feje, tarkója alá fekteti.

Egészen közel kucorodom hozzá, hanyagul oldalamon fekve. Közben jobb kezemmel kis köröket rajzolok mellkasára.

Talán kicsit erőltetetten mosolyog rám, másik kezével hátamat cirógatja.

- Bevallhatok valamit?- kezdem az alattomos elterülő hadműveletet.

Kedves érdeklődés ül ki arcára. Bólint.

- Már első héten, mikor ide költöztél, volt egy erotikus álmom veled.- közben a kis mellkasára rajzolt köröket hasa felé vezetem, nem is ujjbeggyel, hanem körömmel, épp csak érintőlegesen.

- Hmmm- csak elégedett morgás a válasz.

- Vágytam rád...-suttogom, és fanszőrzetébe túrok, vigyázva, hogy kemény férfiasságát ne érintsem meg.

Arcán kaján vigyor terül el. " Igen, oldódik"-nyugtázom magamban.

- Arra ébredtem, hogy zsibbadok odalenn- folytatom.

Anton érdeklődve néz rám, szemében mosoly bujkál.

- Csukd be a szemed- utasítom.

Édesen engedelmeskedik.

Feltérdelek, átvetve egyik lábam a derekán.

- Mikor megébredtem, és megérintettem magam, ezt éreztem- mutató és középső ujjamat hüvelyembe mártva, a kicsit nyúlós áttetsző nedvet Anton ajkaihoz emelem, úgy, hogy közben én is odahajolok. A felkínált ujjakat lágyan ajkai közé veszi, és mikor megérzi, mit kóstolt, mélyen felmordul, de szóhoz nem jut, mert már szájába csókolok. Vágya ismét feléled, a sós-édes, szenvedélyéből csiholt gyönyöröm bizonyítékától, nyelve vad táncba kezd, szinte felfal.

Jobb kezemmel lenyúlok, magamba vezetem, és egyenesen, felülök.

Kezeimet kezeibe kulcsolom, azokon támaszkodom, és lassú ütemben mozogni kezdek.

- Nézz rám, Kedves- suttogom, és látom, hogy pillantása végigfut a lágy mozgás miatt rázkódó melleimen, és megállapodik a belém ágyazott testrészén.

Szépen mozgatom csípőmet, látni engedve, hogyan emelkedem, és süllyedek vissza, hogyan hagyom nedvemtől fényesen és forrón a kemény rúdját.

Torkából mély hörgés tör fel, érzem, hogy farka mintha még inkább megfeszülne, megduzzadna, fejét hátra veti, és teste remegni kezd.

Magához ránt és ajkaink összeérnek, csak a levegő és a lelkeink csókolózását jelentő forró sóhajok egyesülnek, mikor végre forró folyadék ömlik belém.

Alig értem, amit önkívületben mond, de lassan értelmes szavakká formálódnak hangjai.

- Szeretlek...kedvesem...

Szorosan ölelve borulok rá, nem engedem el...soha. Mosolygok.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Karjai, egész teste meleg hullámokként fonnak körül. Birtokló erővel kapaszkodik belém. Gondolataim szerteszaladnak, inkább az érzések veszik át agyamban az irányítást. A lelkem ugyanazt a melegséget érzi, mint ujjaimban lévő idegvégződések. Valami bársonyos takaró menedékében érezni ilyent. Mosolygok, mintha vidám társalgásban lennék. Közben érzem, hogy szememet pára lepi el. Küzdök a meghatottság ellen, de lassan egész cseppé gyűlik a szemem sarkában. Ahhoz kevés a kis lámpa fénye, hogy meglássa. Végül a hozzám simuló arca törli le. Nem kérdez, nem mond semmit, tud mindent. Ajka gyengéd érintésével fizet a szememről letörölt kis cseppecskéért. Mélyről jövőn, szakadózón sóhajtok fel, mint a hosszú zokogás végén nyugalmat találó gyermek. Lélekben egy hálálkodó köszönömöt küldök sorsom irányítójának, hogy ide vezetett Evelyn házához, karjába.

Bal kezem kimért mozdulatokkal teszi a dolgát. Simogatja a hátát végig a gerince mentén, fel a lapockái között nyakáig és le derekáig. Finoman érinti ujjam a csonthullámokra igazodó bőrét. Jobb tenyerem mozdulatlanul pihen feneke félgömbjén. Beszippantom arcomra boruló hajának illatát. Parfümjének kellemes aromája adja a hátteret a szeretkezés hevétől előcsalt sajátos illatnak. Imádom. Imádom minden porcikáját, mozdulatát, hangját. Élvezem rám boruló teste súlyát. Minden lélegzet vételnél kicsit megmozdítja őt is mellkasom emelkedése. Keblének rugalmas gömbjei finom melegséget sugároznak. Apró csókot lopok ajkára, mosolyogva viszonozza.

- Én is szeretnék bevallani valamit! – utalok korábbi szavaira. – Mikor először láttalak a tárgyalóteremben, abban a fekete talárban, szigorú szemekkel, és hallottam azt a jogi formulákat daráló hangodat, azt gondoltam magamban, micsoda egy rideg nő. Biztosan képtelen gyengédségre.

- Akkor nagyot tévedett, kérem! – veszi elő hivatalos hangját.

Egyszerre nevetünk fel ironikus válaszán. Puszit nyomok orra hegyére. Két ujjam hegyével simítom végig arcát fülétől az álla hegyéig.

- Aki megérdemli azzal nagyon is kedves vagyok. – bizonygatja jóságát.

- Én mivel érdemeltem ki a kedvességedet? – próbálom vallomásra bírni.

- Ne mond, hogy nem tudod! – feleli és puszit ad mindkét arcomra.

Mozgolódásunk tudatosítja, hogy még mindig öle mélyén vagyok. Szerszámom már veszített korábbi keménységéből, de meglepő módon még nem ernyedt el.

A folytatni, vagy pihenni kérdést egy másik szervem dönti el, hangosan jelezve, hogy megéheztem. Evelyn villámgyorsan kapcsol:

- Te nem is ettél dél óta! – őszinte sajnálat van hangjában. – Remélem, találok valami finom falatot számodra.

- A legfinomabbak itt vannak éppen előttem. – ölelem magamhoz két karral.

- Ha ma felfalsz, holnaptól éhezhetsz. – inti le mohóságomat. Aztán lassan, nemakarósan kibontakozik ölelésemből. Ahogy legördül rólam, kezét combjai közé szorítja.

- Jó kis áradást okoztál bennem. – mondja kuncogva kíváncsi pillantásomra válaszolva.

Nem tudok betelni látványával. Gyönyörködök szépséges alakjában, míg a fürdő felé lépked. Miután eltűnt látómezőmből, le is hunyom szememet, hogy magamba zárjam képét. Egy pillanatra furcsa érzés vesz elő. Egyedül az ő hálószobájában, az ágyában. Nem, már nem vagyok hívatlan vendég, nem vagyok betörő. Nem fog megrémülni, ha megpillant engem. Akarja, hogy itt legyek vele, és én is vele akarok lenni, amíg csak lehet. Amíg lélegzek. Merengésemből a konyhából hallatszó neszek ébresztenek fel. Felállok, és kényelmes léptekkel megyek a zajok irányába. Már nem meztelen, de csak egy törölköző takarja karcsú testét. Mellemen összefont karokkal az átjáró sima fakeretének támaszkodom. Kedvtelve követem ügyes, otthonos mozdulatait, jövés-menését.

- Elbűvölően csinos vagy ebben a törölközőben. - bókolok neki.

- Valóban? - pillant felém hitetlenkedve.

- Ha mondom. Viszont miattam nem kellene kifosztanod az egész hűtőt. – próbálok gátat vetni tüsténkedésének.

- Még öt perc. – néz rám a válla felett. – A mosdó mellett találsz törölközőt. – adja tudtomra, hogy a konyhában éppen persona non grata vagyok.

Azért nem hagyom magam ilyen simán lerázni. Egy kézzel átkarolom hátulról. Másik kezemmel haját simítom félre és füle alatt a nyakát csókolom meg. Pillanatra megmerevedik, aztán mosolyogva csókra nyújtja ajkát. Hosszú nyelvbizsergető csók sikeredik belőle.

- Mhmm, menj, aztán gyere gyorsan! – sóhajtja.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Rajta nyugszom, magamban érezve, miközben keze óvón , ösztönös biztonságot sugallva simogat.

Szeretkezés...hmmm, a szó összes mélységét érzem, és megértem mellette.

Most érkeztem haza, holott azt hittem már rég ez az otthonom.

Ez nem lehet csak gyönyör utáni extázis, érzem a lelkem legbelső részében, hogy ez az a valami, amire azt mondják, hogy "csak egyszer az életben".

Tudom, hogy érzéseimet viszonozza, nem lehet kérdés. Megkönnyebbülésének és lényének nekem való teljes megadása egy apró könnyet perget le arcán, hozzásimulva letörlöm.

- Én is szeretnék bevallani valamit! – suttog pajkosan a fülembe, korábbi szavaimat utánozva – Mikor először láttalak a tárgyalóteremben, abban a fekete talárban, szigorú szemekkel, és hallottam azt a jogi formulákat daráló hangodat, azt gondoltam magamban, micsoda egy rideg nő. Biztosan képtelen gyengédségre.

Nem tudok nem elmosolyodni. Kicsit szemtelen a fickó, épp életem legfelemelőbb szexuális élménye után simán le "rideg nő"-z.

Incselkedésére huncut szavakkal és kis moccanással reagálok.

Átfut a fejemen, hogy "csakazértis" még egyszer gyönyörbe hajszolom itt és most.

Férfiassága még mereven kitölt, nem is lenne nehéz dolgom.

Valami édesen mocskosat súgnék a fülébe, keresem a szavakat, amely helyett gyomra hangos korgása tölti be a szobát.

Azonnal elszégyellem magam. " Milyen háziasszony vagyok, ennyire elfelejtkeztem arról, hogy a férfi bizony táplálékkal működő gépezet?"-korholom magam. Aztán tudatosul bennem, hogy én is jócskán megéheztem.

- Te nem is ettél dél óta! – mondom, mielőtt megpróbálnék kikászálódni az ágyból – Remélem, találok valami finom falatot számodra.

- A legfinomabbak itt vannak éppen előttem. – jön a meglepetésszerű kedves válasza, és ahelyett, hogy engedne, szorosan magához ölel.

- Ha ma felfalsz, holnaptól éhezhetsz. – dorgálom meg kicsit, bízva benne, hogy a meggyőző erőm hat rá.

Nem túl lelkesen enged utamra. Ahogy lefordulok róla, érzem is, hogy édes, belém robbant nedve combomra loccsan. Kezemet gyorsan odakapom, gátat képezve előtte.

- Jó kis áradást okoztál bennem. – tör rám a nevetés, ahogy értetlen arcát látom.

Kezét feje alatt keresztbe téve szemtelenül bámul, amíg a fürdőbe érek, és engem nem zavar. Sőt, imádom, ahogy a meztelenségemben gyönyörködik, mert érzéseit nem tudja véka alá rejteni.

Nem csukom be, csak behajtom a fürdő ajtaját.

Gyorsan, forró vízzel zuhanyzom, a vízsugarat ágyékomra is ráirányítom. Ajkaim még mindig nagyon érzékenyek és duzzadtak a kéjes együttléttől. Akaratlanul is mosolygok, elmondhatatlanul boldog vagyok.

A zuhanyzóból kilépve, magam mögé csavarok egy törölközőt, és a konyhába surranok.

farkaséhes vagyok, nem csoda, hogy Antonnak is fellázadt a gyomra.

A hűtőből hideg pára csap szembe. Nyitott ajtó mellett szemlélem a polcokat, mit lehetne enni?

Kétféle sajtot találok, camambert és kék penészeset. Kiveszem őket. Mikor becsukom a hűtő ajtaját, Antont látom meg meztelenül az ajtófélfának támaszkova, karját mellén keresztbe fonva engem figyel.

"Aztadeszexivagy, máris megkívántalak újra"-mondanám, ha nem szégyellném.

- Elbűvölően csinos vagy ebben a törölközőben. - mondja, hangja rekedtes.

- Valóban? - pillantok rá kicsit hitetlenkedve lányos zavaromban.

Próbálnám elterelni a figyelmét, meg valahogy a sajátomat is, de néhány lépéssel mögöttem terem, és nyakamba csókol.

Legszívesebben földhöz vágnék sajtot, tányért, mindent, és csak hagynám magam akár itt a konyhapulton, vagy asztalon ismét az ő fantáziájára bízva valami fölrengetőt átélni.

De mégiscsak enni is kellene.

Szigorúra fogom a dolgot, elküldöm zuhanyozni, addig gyorsan megterítek a kanapé előtti kis asztalon.

Hirtelen eszembe jut, hogy elég régen ugyan, de szép gyertyákat vettem. Akkor arra gondoltam, hogy majd egyszer, valamikor, amikor olyan hangulatom lesz meggyújtom őket. De míg egyedül voltam sosem jött az a várva várt hangulat, egészen mostanáig.

Letelepszem a földre. Hátamat kényelmesen nekitámasztom a kanapénak.

Kicsit türelmetlenül nézek a fürdő irányába, ahonnan még mindig egyenletes vízcsobogás hallatszik.

Pici falat sajtot ellopok a tál sarkáról, a többit majd Antonnal közösen esszük.

Pillantásom a bejárati ajtó mellett letett bőrtáskára tapad.

Holnap reggel nyolcra megy vallomást tenni. Én kis hősöm. Hogy is voltam képes gyanakodni rá?

Épp mikor ezt gondolom, végre elcsendesedik a vízfolyás, és kisvártatva a férfi lép ki gőzölgő testtel a fürdőből.

Ruganyos léptekkel terem mellettem és kuporodik le mellém.

- Itt a földön akarsz vacsorázni, kedves?-arcára kiül az a nagyon kedves mosoly, amit ha igazán jól szeretnék leírni, akkor inkább szívdöglesztőnek neveznék...de lehet, hogy még mindig csak az átélt orgazmus miatt nem ítélek tisztán.

- Aham- simogatok lábfejemmel végig a térdén, és a combja belső felén a törölköző széléig.

Szemében ismét kis lángok gyúlnak.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Vacogásig folyatom magamra a hideg vizet. Ezzel igyekszem megfékezni éledező férfiasságomat és kedvesem érintésétől felborzolt érzékeimet. Aztán forró vízzel mosom le szerelmeskedésünk verítékét.

A kanapé előtt a szőnyegen ül a megterített kis asztal mellett. Két karcsú gyertya világítja meg arcát, vállát. Igézően szépnek látom bársonyos bőrét. Én is a padlóra ülök és próbálom az asztal felé terelni gondolataimat:

- Itt a földön akarsz vacsorázni, kedvesem? – kérdezem mosolyogva, bár tudom a választ.

- Aham. – bólint rá, meleg lábfejével simogat végig térdemen, combomon. Erről a mozdulatáról az jut eszembe, hogy korábbi szeretőim sosem voltak ilyen őszinték, felszabadultak. Nyíltan kimondja vágyait, néha belepirul saját bátorságába. Becéző mozdulatai elárulják, hogy benne is ugyanolyan vágyakozó tűz ég irántam, mint amit én is érzek felé. Megbabonázva nézem lábát, pillantásom gyorsan siklik végig combján. Mozdulatától a törölközője annyira felcsúszik, hogy ölét éppen csak eltakarja. A meleg fény lágy, gömbölyű árnyékokat fest karcsú testére. Ahogy a légmozgásoktól meg-megrebben a láng, a fény épp úgy játszik szemében. Elégedett mosollyal nyugtázza éhes tekintetemet. Valódi éhségemről meg is feledkeztem. Felém tolja a csinosan elrendezett sajtos tálat, amivel figyelmeztet, most az asztal örömeire is szánhatunk pár percet. Készített villát, szalvétát, mégis kézzel veszem el a falatnyi kockákat. Nevetősen figyeli, ahogy eszem. Pillanatra zavarba is jövök tőle.

- A kezemet is megmostam. – magyarázkodok, de leint. Ő is két ujjával csípi fel az újabb és újabb falatokat. Persze nem hagyja ki, hogy az egyiket felém hajolva a számhoz érintse. Akkor sem engedi el, mikor már biztosan tartom a sajtkockát a fogaimmal. Gyengéden megfogom csuklóját. Ujjhegye megérinti ajkamat. Rágás nélkül gyorsan lenyelem a kapott falatot és tenyerébe csókolok. Puha és meleg. Nagyon szép. Lepereg előttem az összes érintés, amit ettől a kis finom kéztől kaptam. Érzem az odaadást, a szeretetet, amiket ezeken keresztül adott. Leengedem kezét, hogy kényelmesebben tarthassa, de továbbra is fogom csuklóját. Ujjam hegyével rajzolgatom végig tenyerében a redők vonalát. Belefeledkezve nézem az érintésem nyomán megrezdülő ujjait. Másik kezét érzem arcomon, felemeli államat, hogy a szemembe nézhessen. A szemei, ó azok a szemek! Nyoma sincs az első találkozáskor tapasztalt szigornak, vagy ridegségnek. Olyan lágy fény csillan benne, amiben reggelig gyönyörködnék. Elengedem kezét, hogy szemöldökét cirógathassam meg könnyű érintéssel. Mozdulatlanul tűri a simogatást, csak a mosoly nem hervad le arcáról. Elégedett, halk morgást, vagy sóhajt hallat.

A gyengéd pillanatokat azzal szakítom félbe, hogy most én emelek egy falatot az ő ajkához. Hirtelen mozdulattal, szinte mohón kapja be. Ujjamat is fogságba ejti fogaival. Aztán egy apró csók kíséretében mégis szabadon engedi. Éppen csak mozdítva csóválom a fejemet.

- Micsoda egy vadmacska vagy. – jegyzem meg, pedig valójában nagyon tetszik, hogy egyszerre heves és gyengéd.

- Ugye? – vet rám ragadozó pillantásokat.

Most egy nagy szem szőlőt emel ki a sajtdarabkák közül. A szájához emeli, de lefogom a kezét, és igyekszem a sajátom felé irányítani. Ellenkezik, de nevetve. Egyszerre hajolunk a kettőnk között ingadozó gyümölcshöz. Mikor találkozó ajkaink körbefogják a gömbölyű falatot, félre húzódnak kezeink. A felpattanó szőlőszem édes nedvét érzem ajkán, nyelvén. Feltérdelve fordulok felé. Bal kezem a combján keres támaszt, jobbommal a hajába túrok. És csókolom, amíg lélegzettel bírom. Ébredő vágyam a derekamra tekert törölközőnek feszül. Levegő után kapkodva húzódok kicsit távolabb ajkától. Kezem lassan csúszik fel combján a törölközőjét félretolva. Ajándékot bontogató gyermek érezhet ilyen örömet, ahogy gyors mozdulatokkal kicsomagolom a melle felett megkötött frottírból. Megadóan kínálja testét szememnek, kezemnek.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Annyira izgalmas, hogy újra az az édeskés vad éhséget látom megcsillanni a szemében. Látom, ahogy tekintete csak éppen valamit fedő, de még többet sejtető törülköző takarása alá kívánkozik.

Megszakítva ébredő gondolatai menetét, még mielőtt keze a pillantása nyomába szegődne, elé tolom a sajtos tányért.

Ismerős, de még szokatlan a melegség, ami átjár, amikor a férfi lassan eszegetni kezd.

"Igen...mennyire jó gondoskodni róla"-suhan át a fejemen, és érzem a sok éve sarkából kifordult és talán igazán tengelybe sosem állt univerzumom minden kis része a helyére kerül. Már hasonlót éreztem, akkor, mikor a főztömet dicsérve enni láttam. De akkor még nem volt bennem a teljes lelki és fizikai odaadás szándéka. És ma már odaadtam magam neki...de mennyire csodálatosan fogadott.

Követem mozdulatait, én is felcsippentek valamit, de mikor eszembe tódul a korábban átélt testi öröm buja képe, érzem, hogy muszáj megérintenem.

Mi sem egyszerűbb, mint szájához emelni egy falatot. Mohón fogadja el, tenyerembe csókol, és azonnal viszonozza. Furcsán bizsergető az érzés, amikor az általa kínált étellel együtt ujjbegye is ajkamhoz ér.

Sóvár ötlettől vezérelve magamba szippantanám az ujját és legszívesebben lassan szopogatnám...üzenve ezzel az egyértelmű szándékot, hogy még oly sokféle módon szeretném kényeztetni. De az utolsó pillanatban mégis szégyenérzet költözik belém, és apró harapással fűszerezett csókkal érintem csak.

- Micsoda egy vadmacska vagy- suttogja, hangjából csodálat és elragadtatás árad.

Vérszemet kapok a biztatás miatt, gondolataim szinte dübörögnek a fejemben, halántékomon futó ereket lehet ki is domborítják. " Hogyan vegyem le még inkább a lábáról?"-hallom a belső énem tétovázását.

Egy szőlőszem után nyúlok, és egymáshoz közeledő ajkaink közé helyezem. A göbölyű, sima gyümölccsel és egymással kezdenek játékos táncba nyelveink, majd a zamatos reccsenés után, édes nedű árad szét a szánkban. Érzem őt ugyanannyira felizgatja a dolog, mint engem, mert csókja vadabbá válik, keze kutatóbbá, sőt ellentmondást nem tűrően birtoklóvá.

Combomon érint, ahogy közelebb húzódik, tenyere érzékenyen siklik felfelé, a magát készségesen felkínáló bőrfelületen, majd a törülköző laza csomója mélán enged a lazításnak.

A ringatózó gyertyaláng fényében a férfi, akit csak pilláim alól lopva-kipillantva látok, valahogy kicsit másnak tűnik...és nem tudom mitől másabb. Talán a helyzet, talán az, ami köztünk történik és talán a kitárulkozásom és odaadásom sürgető kényszere miatt látom másnak.

Tudatom kezd a valóság utolsó vékony szálaitól is elszakadni.

Csak a férfi van, és a gyorsuló lélegzete, csak a bőre van és a sóhaja az én bőrömön.

Hátamat a kanapénak feszítem, csak egy pillanatra hagyom abba az ösztönös másik testen barangoló érintéseket, karjaimat hanyagul széttárom az ülőrészen.

Talpamat gyengéden a férfi ágyékára helyezem a csípőcsontja felett, majd lábfejemet felfelé mozdítva, leoldom róla is az egyetlen utunkban álló réteget.

Kicsit távol tartom magamtól, majd lábamat visszahúzom...aztán szégyenérzet nélkül széttárom.

Ott ülök előtte, tudom arcomon kacér a mosoly.

Mellkasom felkínálva , medencém sóvárogva befogadásra készen várja.

Szemeiből boldogság és vágy sugárzik, ami tekintetét egyszerre teszi furcsa módon hitetlenkedővé, vérforralóvá és nagyon melegségessé.

- A tied vagyok- suttogom neki, fejemet kicsit oldalra biccentem.

Egy ragadozó ruganyos mozdulatával hajol ismét oda, egészen a a fülemig.

Lélegzete a fülcimpám apró pihéit csiklandozza.

- Meg. Foglak. Kóstolni- súgja alig hallhatóan, de keményen hangsúlyozva minden egyes szót.

A pillanat, amíg csak mozdulatlanul nyakamhoz érinti arcát végtelennek tűnik.

Lassan elégek, ha nem tesz valamit. A vágyam kezd elemészteni.

Aztán kezei gyorsan csapnak le ismét, érintésüket szinte lángcsóvák kísérik testemen.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Hátra dől, és a kanapéra könyököl. Mellei hívogatóan kidomborodnak. Talpa óvatosan hozzámér, lábfeje ügyes mozdulatától leoldódik derekamról a törölköző. Nem húzza vissza azonnal a lábát, mintha távolságtartásra, vagy várakozásra akarna figyelmeztetni. Mikor érzi, hogy lesz türelmem várni, és nem vetem rá magamat rögtön, lassan visszahúzza lábát. Térdei eltávolodnak egymástól, combjai szétnyílnak. Azt akarja, hogy lássam, szememmel is birtokba vegyem, értsem kitárulkozását, teljes odaadását. Nem tudom, mit láthat sóvárgó tekintetemben, de arcán elégedett, kacér mosoly ül.

- A tiéd vagyok. – suttogja az édes szavakat. A legnagyobb ajándék, amit tőle kaphatok, ő maga.

Fejét oldalra hajtja, talán hogy felfelé nézhessen rám. Teljesen megigézett, most az örök élet ígéretével sem tudnának elcsalni mellőle. Múlik a dermedtségem, feléje lendülök. Karom mellette támaszkodik, ahogy föléje hajolok.

- Meg. Foglak. Kóstolni. – lehelem a fülébe. Beleremeg mellkasa, válla. Nyakához simuló arcomon át érzem türelmetlen vágyát.

Szétárt combjai közé térdelek, és a sarkamra nehezedek. Két kezem a térde felett combjára feszül. Egy lendülettel simítok végig rajta. Tenyerem feneke alá furakszik, és könnyedén magamhoz vonom karcsú testét. Karjai már nem a háta mögött keresnek támaszkodót, nyakamba kapaszkodik. Fél kézzel derekát ölelem át, másik továbbra is kerekségét birtokolja. Bőröm issza testének forróságát, bőrének bársonyosságát, mellének gömbölyűségét. A csókban úgy olvadunk eggyé, mint a bennünket megvilágító gyertyák remegő fényudvara. Zihálva hajtja hátra fejét. Arcomat melléhez húzza vékony keze. Bimbói ágaskodnak, pedig még hozzájuk sem értem. Lassan kóstolom meg egyiket, lélegzetnyi szünet után a másikat. Nyelvem hegyével lassú köröket rajzolok a meredező ékességek körül. Aztán mohón tapasztom rá ajkamat, amilyen mélyre csak tudom, a számba szippantom. Elvékonyodó hangon sóhajt fel. Hajamba kapaszkodik, de nem húz magához. Inkább derekát feszíti meg, így erősebben nyomódik forró melle a számhoz. Érzem, hogy fogaim puha bőréhez, húsához préselődnek. Felnyög, pillanatig azt gondolom, talán fájdalmat okoztam neki hevességemmel. Felnézek arcára, szemhéja félig lecsukva, ajkai félig kinyitva. Vágytól, kéjtől remegnek vonásai.

Mindkét kezemmel újra popsija alá nyúlok, erősen markolom, és karjaim, vállaim izmait megfeszítve a kanapéra emelem. Csodálkozva néz le rám. Talán azt hiszi, nem akarom itt folytatni az ölelkezést. Pedig ha kérdezné, elmondanám, vele bárhol boldogan ölelkeznék. Kicsit felemelkedek, így csókjaimmal elérem nyakát. Ajkammal simogatom végig mellkasát mellei között. Leheletemmel érintem csak a bőrét szíve felett. Arcomat hasára fektetem egy rövid percig, de csípőjét, derekát erősen markolom. Egyenesen haladok lefelé, de vénuszdombja felett megállok. Ajkamat felemelem, oldalra hajolok, és combját csókolom tovább. Nyöszörgése most inkább kérlelős, türelmetlen, de nem engedek neki. Térdéig csókolgatom lassan. Combja belső oldalán húzom végig nedves ajkamat, míg arcom forró öléhez nem nyomódik. Ismét félbehagyom a mozdulatot, de most fogammal rajzolom körbe a szeméremcsontja feletti dombocskát. Minden porcikája remeg már. Ettől döbbenek rá, hogy az én karomon, combomon is önkéntelen remegések futnak végig. A beszívott levegőt szinte erővel kell kipréselnem magamból. Szerszámom keményen ágaskodik. A testemen végigfutó borzongáskor minden alkalommal megfeszül. Mély lélegzetet veszek, és felpillantok szemébe. Alsó ajkába harapva néz le rám párásodó szemekkel.

- Ha így nézel rám, akkor… - elakad szavam, mert finom ujja fut végig arcomon. – Kedvesem! – súgom feléje mosolyogva.

Mohón tapasztom számat ölére. Érzem forróságát, nedvességét, remegését. Az íze? Csodálatos, hiszen az övé. Karomat combjai alatt fűzöm át, csípőjén keresek kapaszkodót. Szememet lehunyva falom kelyhét. Megduzzadt csiklóján játszik a nyelvem. Elégedetten mormogok, tudom, hogy tőlem lett ilyen. Felpillantok, mert látni akarom az arcán is a kéj és a szerelem mosolyát.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

"Meg fog kóstolni"...cseng fülemben, újra és újra beleborzongok e kijelentésbe és az izgalomba, ami teljesen átjár, ha elképzelem, amit a szavak takarnak. " Vajon úgy értette?"- sürget tudatalattim.

De tovább gondolnom, vagy egyáltalán gondolkodnom lehetetlen, mert a férfi már valahogy gyengéden a kanapé és saját teste közé szorít...Nem. Én simulok hozzá odakínálva mindenem, amim csak van. Forró és sürgető lélegzete a nyakamon játszik, majd mikor a hajába túrok, ajkai azonnal mellkasom felé folytatják kéjes incselkedésüket.

Féktelenül vad és félénken gyengéd érintések után sóvárgok, magam sem értem mi ez a kettős tűz bennem, amelyet eddig nem ismertem.

Hallom sóhajaimat, amelyek akaratlanul hagyják el a számat...Akaratlanul? Hiszen minden, amit teszek ösztönből fakadó, magától értetődő és igenis szándékos...és egy, csak egyetlen egy dolog a célja. Az, hogy ezt a férfit, aki most a világot jelenti kiszolgáljam. Minden vágyát, igényét, álmát birtokolni és beteljesíteni akarom.

Félig lehunyt pilláim alól a gyertyák körülöttünk lévő sötétséget nyaldosó fényében nézem őt, aki átszellemülten, élvezi a testem...és én ennél jobban nem tudom élveztem-e valaha valamit.

Mellbimbóim szinte fájóan összeszűkülve szeretnék magukat megmutatni és elnyerni a forró csókos elismerést. Odakínálom neki őket, és ő készségesen fogadja kóstolásra a meg-megrendülő dombok tetején ágaskodó mazsolákat. Mélyre szívja szájában őket, nyelve és fogsora közt morzsolgatja.

Érzem a finom csókokból, a mohó- szívó harapásokból, hogy az ő vágya is ugyanolyan zabolátlanul keresi az útját, mint az enyém.

" Meg fog kóstolni"...-zakatol a fejemben, és legeslegbelül érzem, olyasmit akarok, amit ebben a helyzetben nem is elvárható.

Ebben a pillanatban az alám sikló kezei fenekemet gyúrják, simítják...elégek...csak ennyi, amit érezni tudok.

Hirtelen maga elé emel, könnyűszerrel felültet a kanapéra. Egy pillanatra ágyékom és a feje egy vonalba kerül. Hatalmasat dobban a szívem. " Vajon tényleg ezt akarja, akarhatja egyáltalán?"

Megérzi tétovázásomat, vagy talán fejembe lát, de újra ajkamhoz hajol, édes-követelődző csókja, sürgető valahogy mindenütt érő és simogató keze ismét azt a szándékát nyilatkoztatja ki, égeti elmémbe, hogy most mindenestül az övének akar.

Ajkai alig érintenek, meg-megharapnak, bőrömbe csípnek, vagy nyelve rajzol rám csiklandósan száradó kéjes foltokat, de mindezt úgy teszi, hogy közben lassan, centiről- centire, araszról-araszra lennebb és lennebb vándorol a testemen.

A kétség utolsó csípős szikrái még teljesen nem engednek, mikor ellentmondást nem tűrően combjaim belső felszínre téved, és játékát egyre beljebb folytatja, lassan közeledve a már láthatóan duzzadt ajkaimhoz.

"Biztos nagyon nedves vagyok, vagy még az ő gyönyörének maradhatott bennem kicsordulni akaró maradéka"- zavar meg megint egy kellemetlenkedő gondolat.

"Nem várhatom el, nem akarhatom, hogy így megtegye".

De ebben a percben távolodni kezd ölemtől, fogaival karcol izgató sercegő módon a dombomon végig.

Érzem megőrjít...vágyom rá, és csak most jövök rá mennyire, hogy kicsit eltávolodott szája, amitől titkon valami csodát várok. Talán szólom kellene, hogy nem kell megtennie, de eszméletlenül kívánom, meg akarom tudni, milyen lehet őt ott érezni.

Tobzódva nézek le rá, de erőm nincs a szavakat kimondani, ajkamba harapok és csak várom az elképzelhetetlent.

Tekintetünk találkozik.

- Ha így nézel rám, akkor… - hangja olyan rekedt, olyan vágyteli, hogy azonnal megértem, hogy semmivel sem tudnám megállítani. És nem is akarom. Végigsimítok arcán, amire mély sóhaj hagyja el a száját.

– Kedvesem! – suttogja, és látom az eltökéltséget és szenvedélyt a szemében.

Ez az utolsó dolog, amit még tudatosan érzékelhetek, mert a következő pillanatban ágyékomra borul, belecsókol a kelyhembe, majd a szétnyílt ajkak között rögtön rálel arra a kis kemény pontra, ami már epekedve várta.

Különös és vérforraló az érzés, ahogy a sima izmos nyelv a redőket felfedezi, hol lágyan beolvadósan cirógatva, hol megfeszülve, körkörösen lüktető mozgással.

Akaratlanul feszülnek meg izmaim, a hátam ívbe feszül, combjaim remegnek...és csak most veszem észre, hogy Anton is ugyanúgy reszket, ahogy a vágy elektromos kisülései idegvégződéséit ingerlik.

A halk locsogó nesz, ami csak valami tudatalatti vagy inkább feletti észlelés formájában jut el hozzám, teljesen beindít. Émelyítően és zsibbadósan duzzadnak még teltebbre az ajkaim. A testem felkészült a befogadásra, és a behódolásra.

A férfi még jobban alám csúsztatja karjait, mintha bele akarná préselni az arcát az ölembe. A szenvedély és az a jóleső csiklandás bennem, mint egy lassan telődő edényben egyre és egyre magasabb szintre ér.

Érzem, hogy egy izom, valahol bent mélyen, talán a hüvelyemben, vagy a hasamban, de mindenképp eddig nem ismert helyen nagyot rándul, amit a gátizmaim apró rezdülései követnek.

A férfi jólesőt mordul, de ajkai játékát egy pillanatra sem hagyja abba.

Kicsit zavarodottan nézek le rá, tenyeremmel homlokát, haját simítom, beletúrok. Találkozunk tekintetünk, az enyém biztos nem józan, az övé vágytól részegült.

Egy újabb akaratlan rándulás vonja össze reflexszerűen a combjaimat, de Anton erősen tart, nem enged megmozdulni, sem elillanni a kéj elől, mely, mint egy huncut tüsszentés finoman csiklandó ingere kezd összegyűlni a csiklómban, pontosan ott, ahol az ő nyelve folyamatosan, megállás nélkül köröz.

Hangom olyan idegen, más bolygóról szól.

- Igen, még...kérlek- időm nem marad csodálkozni a biztatáson, amely minden megfontolás nélkül tört ki belőlem.

Újabb mély mordulás a válasz.

Az egyik erős kar szorosan fog, a másik kiszabadul alólam, és gyengéden végigsimít a már minden szégyenérzetet mellőző testhelyzetben leginkább odakínált felülethez.

Lassan egy ujj gyengéd simogatását érzem a saját nedvemtől a férfi nyálától síkos redőkön, majd még egyet.

Lélegzetvételem kihagy, talán a szívem is megáll, vagy elfelejt dobbanni, mikor ez a két ujj lassan becsúszik a feszülő és megtelni akaró szűk üregbe.

Ismét akaratlan rándulás, a csiklandó tüsszentés ott zsong a kis pontocskában, a kéjvággyal és gyönyörrel telődő kehely már nem bír többet.

A testem megfeszül, odalent a tüsszentés elszabadul, mint egy féktelen folyó szakít át minden gátat és akadályt valami bentről induló megfoghatatlan örvény.

A kehely kicsordul.

Kétségbeesetten szorítom a férfi fejét az ágyékomra. Szinte hörgök:

- Érzed, kedves? -suttogom, és rázkódom, rázkódom a végtelenben valahol a valóság és álomvilág határán.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Sajátos mámort, csaknem kéjt érzek izgatása közben. Mintha titkos vágyaimat leste volna ki, kezével hajamba túr, és fejemet öléhez szorítja. Ennél biztosabb visszajelzést ki kívánhat? Az akaratlan rándulások olyan izmokat mozdítanak teste mélyén, melyek létezése szintén titok volt korábban számomra. Dagadó büszkeséget érzek, hogy ezeket a rezdüléseket én csalom elő teste mélyéről. Nekem adja át magát teljes bizalommal, kitárulkozva. Minden érzékem követeli a részét belőle. Ízét, illatát habzsolom. Amennyi érintést ad az ajakam és a nyelvem, legalább annyit vissza is kap. Féltő óvatossággal merülnek el ujjaim szirmai között. Forró szorításának érzete is akaratlan megfeszülésre készteti férfiasságomat. Valami láthatatlan kötés kényszerít arra, hogy vele egy ütemre vegyem a levegőt. Combjának minden egyes feszülését, rándulását követi egy hasonló az én testemen.

Karcsú tagjainak teljes erejével szorít magához, amikor elszabadulnak benne a gyönyör hullámai. Egy sóhajra marad csak ereje:

- Érzed, kedves?

Érzem. Kezemre, nyelvemre csurranó sikamlós nedveiről az istenek nektárja jut eszembe. Mert ennyi gyönyör közepette csakis valami felséges dolog születhet. Jóllakott elégedettséggel lesem kéjtől átszellemült vonásait. Ez lehet a lelki gyönyör? Párunk élvezetét okozni, látni, átélni vele?

Nagyon lassan ébredezik kábulatából. Bizonytalanul simogatom combját, csípőjét. Nem merem kérdésemmel megzavarni, csak találgatom, mit kíván most a teste, a lelke. Keze tétován mozdul arcomon, lassan hátra a tarkómra. Már nem a combjai közé akarja húzni. Erő nincs a mozdulatában, de irányát érzem. Mosolyogva emelkedek feljebb, hogy mellére simíthassam arcomat, kissé nedves, ragadós államat. Érzem, hogy az ő szíve is sebesen vágtat még, akár az enyém. Lélegzetünk mégis lassul már.

Egy régen olvasott könyv avult gondolatai ötlenek fel bennem. Aszerint a nő csak kivételes esetben jut orgazmushoz egy férfival való első ölelkezése során. Kivételezettnek kell éreznem magam? Igen, azt hiszem. Mert elnyertem bizalmát, szégyenérzet nélküli teljes odaadását. Megajándékozott gyönyörének misztériumával. Esélyt adott, hogy szerethessem, kényeztethessem.

Nagyot sóhajt, akár a mély álomból ébredők. Mosolyog. Mosolyog a szemembe.

- Ne mondj semmit! – figyelmeztetem. – Nem akarom hallani, ha rossz volt. – nézek rá szemtelen mosollyal.

- Nem mondok semmit. Nincsenek szavaim.

- A csókokból is kifogytál? – nyújtom felé ajkamat.

- Abból soha… - leheli közeledő számra.

Csak magamban gondolkozom, milyen buták vagyunk. Pár lépésnyire van a széles, kényelmes ágy. Mi mégis a szűk kanapén ölelkezünk. Falatozásunk nyomait látva villan eszembe, hogyan is kerültünk ebbe a furcsa helyzetbe. Micsoda hatalma van fölöttem! Képes volt mindent, még a közeli környezet képét is kiszorítani maga mellől a NŐ. Csak vonakodva vallanám be ezt neki. Talán gyengének gondolna emiatt. Ha igen, azt sem éreztetné, ezt sejtem róla. Mégis.


Hiába a forró csókom, az egymáshoz simuló, egymást melegítő testünk, bőrén kis borzongás jelét veszem észre. Valahonnan az éjszakai hűvös levegő csendes áramlata érkezik körénk. A két billegő gyertyaláng csak halvány fényt és szép színt ad, de meleget nem.

- Gyere! – mozdulok lassan.

Kíváncsian pillant rám, de hálószobája felé intek fejemmel. Azonnal érti a jelzést és gyors léptekkel követ. Az ajtónál meg is előz. Néhány mozdulattal eligazgatja a korábban szétdúlt ágyneműt. Aztán a kényelmes matracra huppan, a takarót álláig húzza, de a szélét hívogatóan felemeli.

Habozás nélkül bújok mellé. Egyik karomat vállán nyugtatom, másik kezem tenyerét, karjának belső, finom oldalát simogatja. Szabadon maradt keze viszont a takaró alatt kezd leltározásba.

- Szerintem kicsit lejjebb találod meg, amit keresel. – mondom neki szándékolt pimasz hangsúllyal.

- Azt te nem tudhatod, én mit keresek. – érkezik a kacér válasz.

Egészen más irányba siklik hasamat simogató keze. Derekamat megkerülve a hátam felé. Ujjait a régi sebhely vonala felett érzem.

- Elmeséled?

- Nem valami meseszerű, de neked szívesen elmondom…

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Apró akaratlan rezdülések, izmaim sajátos játéka, még meg-megrázza a testem.

Lassan lazítani kezdek, kiengedek. Csak most érzem, mennyire mohón és satuszerűen fogtam combjaim közé a férfi fejét, tenyerem is zsibbad az eszeveszett odapréseléstől, mikor végre leveszem tarkójáról.

Pihegve nyújtózok végig, és ő mindent tudó mosollyal követ. Érzi és tudja mit tett velem, nem tagadhatom, hogy csodás volt. És nem, hogy tagadni nem akarom, de leginkább világgá kiabálnám, hogy Ő AZ A FÉRFI, AKI...

- Ne mondj semmit- incselkedik.

Nagyon boldog... szemmel láthatóan boldogabb attól, hogy adni tudott, mint attól, amit tőlem kapott.

Tényleg sokat jelentek neki.

Míg szorosan hozzábújva apró simogatásokkal, édes csókokkal borítom be, ahol érem, természetes viszonzási kényszer ébred bennem...szeretném, ha én is olyan földrengés szerű élményben részesíthetném, mint amilyenben ő engem.

Meg kell kóstolnom...a számban kell éreznem.

Szeretném a hátára fordítani és fölékerekedve ráborulni...aztán lassan lefelé araszolva elérni a legérzékenyebb pontját.

Már látom, a fantáziám képeit, amint hamarosan valóra válnak.

Kicsit mocorogni kezdek, jelezni akarván, hogy engedjen az ölelésen, de ekkor ahelyett, hogy átfordulnék, megborzongok, és libabőr borítja be az egész testem.

Anton azonnal felemelkedik, és magához húzva a hálószoba felé indulunk.

Én érek be előbb, most érzem csak, hogy tényleg kihűltem.

Ráhuppanok az ágyra, gyorsan bebújok a takaró alá, őt is magam mellé hívom.

Nem tétovázik, nem hezitál. A következő pillanatban már a meleg paplan alatt simulunk egymáshoz.

Gondolataimba merülve cirógatom. Eszembe jut, mikor először láttam félmeztelenül, miután már oly sokszor elképzeltem, hogy nézhet ki. Azt gondoltam biztos hordoz tetoválást a bőrén, de csak egy félelmetes heget találtam, az előítéleteimmel ellentétben.

Hangja csábító, kedves...érzem még bőven kedve és hangulata is lenne az elkezdett csodás testi játék folytatására.

Gyengéden simítom végig a hosszú heget. A bőr kicsit kidomborodik a vonala mentén.

- Elmeséled?- kérdem bizonytalanul.

Megdermed, kéjre hívó simogatása megváltozik, szorosabban von magához, és csak ösztönösen mozgó kézfejével rajzol apró köröket a vállamra, ahol épp átéri.

- Nem valami meseszerű, de neked szívesen elmondom…- suttogja csendesen morajló hangon.

Megelevenedik előttem a börtön bezártsága, lakóinak kegyetlensége, az íratlan belső szabályok, az elítéltek elvei, életképei...sok-sok olyan dolog, ami az én világomtól oly idegen, de így, hogy a férfi, akit kívánok, és szeretek részese volt, valahogy közelebb kerül.

Látom a szerelmemet ért támadás képeit...szorosabban bújok hozzá.

Csendesen mesélő hangja megnyugtat.

A világ lassan eltűnik. Csak ő van ott, a meleg teste, amihez a lehető legnagyobb felületen igyekszem odasimulni.

Homlokomra adott szelíd csók az utolsó emlék az éjszakáról.



Csaknem dél van, mikor felébredek.

Automatikusan az ágy túlsó végére nyúlok, és rosszul esik, hogy üresen és hidegen találom.

Még alig kilátva a szemhéjaim mögül tekintek szét a szobában. Anton sehol.

Azonnal a sarokba nézek, ahol az irattáska állt. Annak is hűlt helye.

Valahogy ugyanaz a zaj üti meg a fülem, amit már korábban is hallottam.

Nagyon nehezen áll össze a kép.

Kopognak.

Az ajtón történő ütemes zajra ébredtem, és újra azt hallom.

Kipattanok az ágyból. Felveszem a selyemköntösömet, és szinte szaladva teszem meg azt a pár lépést, ami a bejáratig vezet.

Nagy lendülettel tépem fel az ajtót, és alig várom, hogy Anton megint átöleljen.

A hirtelen támadt szellőtől a köntös széle meglibben, jobb combomig emelkedik. Azonnal odakapok, és csak ezt követően veszem szemügyre az érkezőt.

Fekete farmer, fekete izompóló...ezt az alakot ismerem...és nem lep meg, hogy a cipőtől kezdett szemlélődésem végén, Marco szemei néznek rám elismerő csintalan mosollyal.

De csak a tekintete árulkodik pimaszságról, hangja nyugodt, szinte hivatalos:

- Szia, Eve! Nem zavarlak soká. Tartozom egy bocsánatkéréssel. Ma reggel a barátod- ez a szó rendkívül ridegen hangzott a szájából- vallomást tett, és ezáltal pont került egy zűrös ügy végére. - kicsit köszörül a torkán-. Bocsánat, hogy megbántottalak, és...khm...előítéletekkel viseltettem a fickó iránt.

Pár pillanatig komolyan néz a szemembe, mintha a fejembe akarna látni.

Én töröm meg a csendet:

- Rendben...bocsánatkérés elfogadva...emiatt. Azért a majdnem lopott csókért is elvárnék valami hasonlót.

A csibészes, Marco védjegynek számító mosoly ismét kiül az arcára.

Karjait lazán széttárva lassan hátrál a kapuhoz vezető kis járdán.

- Az nem megy, bírónő!- vigyorog- ugyanis nem bántam meg! Esetleg azt, hogy nem sikerült!

Javíthatatlan lókötő! De valahogy már minden mérgem elpárolgott, azon veszem észre magam, hogy én is mosolygok.

A férfi a kapuból fordul vissza.

- Eve!

Kíváncsian nézek rá.

- Olyan az arcod, mint aki egész éjjel szeretkezett- szól oda, és vigyora még szélesebbre húzódik, mikor látja, hogy elvörösödöm és zavarba jövök.- Jól áll!

Elfut a pulykaméreg. Soha nem tanulja meg mit illik, és mit nem.

- És üdv Antonnak!- kiálltja oda mielőtt a szürke Volvoba huppan.


Lassan zárom be az ajtót.

Minden a legnagyobb rendben- nyugtázom mosolyogva.

Boldog vagyok, és gondtalan...legnagyobb fejtörést most az okozza, mit vegyek fel, az esti jótékonysági bálra.

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Az izgalmas este és éjszaka ellenére a hajnali fények néhány óra alvás után felébresztenek. Lassan mozdulok, nem szeretném kedvesem álmát megzavarni. Pár percig még gyönyörködök a békés álomtól ellazult arcában. Szemhéja kicsit megrebben, de lélegzete egyenletes marad. Mosolyogva nézek végig az öleléstől és a párnától összekuszált haján. Az esti ölelkezésünk minden percére emlékszem. Testének közelsége azonnal felébreszti vágyamat. Fájdalmasan nehéz elszakadnom tőle. Csendben szedegetem össze ruháimat és lépek ki a szobából. Egyszerű ruhám eszembe juttatja, hogy ma estére szereznem kell egy alkalmi öltözetet. Megvizsgálom a pénztárcámat, talán egy konfekció öltöny kijön belőle. Csak végezzek előbb az ügyésznél! Vegyes érzéseim vannak. Egyik pillanatban árulónak, besúgónak érzem magam a miatt, amire készülök. Aztán eszembe jut, hogy Evelyn is egyetértett a tervemmel. Helyesnek látja, hogy vallomást teszek a nyomozó ügyészségnél. Remélem, ezzel tisztázom magamat a nagydarab nyomozó előtt is.


Az Ügyészségi Nyomozó Hivatalban nem váratnak sokáig. Dr Mannes határozott, ám udvarias hangon köszönt és kínál hellyel. Bekapcsolja, és kettőnk közé az asztalra helyezi a diktafont. Ismerteti a tanúzás szabályait, jogaimat, kötelességeimet.

- Kezdheti. – néz rám.

Átadom a kis chip kártyát, aztán Benivel történt találkozásomtól kezdve elmondom, hogyan került hozzám, és mi is az valójában. Mikor elhallgatok, kikapcsolja a hangrögzítőt és kilép a szobából az apró memória kártyával. Talán máris intézkedik „kedvenc” ügyvédem lefogására.

Következik a táska és annak rövid története. Meglepetésemre alig kérdez közbe. Rövid időre ismét magamra hagy, a diktafont átadja az előszobájában a titkárnőjének. A kihallgatás tulajdonképpen véget ért. Mondja is, hogy most csak jegyzőkönyvön kívül kérdez. Miért nem fordult a hatósághoz Beni? Miért nem bíztam a nyomozókban? Kicsit kényelmetlenül érintenek ezek a kérdések. Szerencsére az ügyész nem veszi észre, és elfogadja kitérő válaszaimat. Pár perccel később a titkárnő hozza vallomásom legépelt szövegét. Az ügyész türelmesen vár, míg átolvasom azt a pár oldalt.

- Hol kell aláírni? – pillantok rá, miután végeztem az olvasással.

Tollat ad, és a lapok aljára bök. Aztán elém tol még egy papírt.

- Ezt is írja alá, hogy átvette a díjkitűzésben szereplő összeg csekkét!

Értetlenül nézek rá, csak lassan fogom fel, miről beszél.

- Én nem… Nem pénzért csináltam ezt. – dadogom.

- De a maga vallomása és az átadott bizonyítékok alapján pár perccel ezelőtt elfogták annak a maffiózónak két emberét és az ügyvédjét is. Bizonyítani tudjuk így, hogy az a szegény ördög nem véletlen balesetben halt meg, hanem megölték. Tehát magát illeti a nyomravezetői díj. – még egy félmosolyt is villant biztatásképpen.

Továbbra is hitetlenkedve forgatom a sok nullás összegről szóló csekket.


A bankban negyed órát kell várnom a pénztár időzárja miatt. Mivel nincs folyószámlám, készpénzben kapom meg az összeget. Csinos bankjegyköteget nyújt át az ügyintéző. Egy pillanatig hezitálok, most merre tovább. Kiváltom a zálogházból régi értékeimet, aztán az alapítványi bálra való öltöny után nézek. Szerencsére az eladó szegényes külsőm alapján ítél, így egy nem túl drága és hivalkodó darabbal gazdagodok kevés pénzből. Haza indulok. Ezen a kis szón gondolkozok. A legtöbb ember számára természetes, nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, mikor kimondják, vagy gondolnak rá. Számomra valami nagyszerű dolog ígéretét jelenti. Mert nem egy üres szoba, vagy lakás képe jelenik meg előttem, mikor kimondom: haza megyek. Egy csillogó szemmel mosolygó nő képét látom a szó mögött. Aki hitt bennem az első perctől, és esélyt adott bebizonyítani, érdemes vagyok a bizalmára.

Evelyn ajtaja előtti lépcső előtt megtorpanok. Még nem érzem, hogy az ő lakása lehet az én otthonom is. Inkább egy mindig szívesen látott vendégnek képzelem magamat. Ezért a szuterén felé fordulok. Néhány dolgot még szeretnék átgondolni, mielőtt záporozó kérdései elé állnék.

Leülök a kényelmes, öreg fotelba. Az asztalra pakolom a pénzköteget. Azt gondolom, ebből újra tudnám kezdeni a régi életemet. Csakhogy már nem akarom a régi életemet, a rohanást, hajszát a még több és több pénz után bármi áron. Nyugodtabb, csendesebb életet szeretnék. A kertépítésből is meg tudnék szépen élni. Amíg beindul, addig biztos alapot jelent a pékség. Gondolataimban kopogtatás akaszt meg.

- Tessék! Nyitva van! – felállok, de nem kell elmennem az ajtóhoz.

- Hallottam, hogy megjöttél, és nem értettem, miért nem mertél bejönni. – meglátja az asztalra halmozott pénzt. – Ez… Ez micsoda? – kis ijedtség, bizonytalanság van a hangjában.

- Júdáspénz! Délelőtt már el is fogták Rata gyilkosait. – válaszolom kedvetlenül.

- Mit tervezel vele? – érkezik a kötelező kérdés.

- Pont azon gondolkoztam. Lehet, hogy hülyének nézel majd miatta, de nem akarom megtartani. Úgy érzem, az alapítványotok nagyobb hasznát venné. Nekem már van rendes, jól fizető munkám. Nem kell betörnöm sehova pár falat ételért. – kacsintok rá vidáman. Végre én is tudok nevetni furcsa megismerkedésünkön. Sikerült a hátam mögött hagyni a múltamat. Evelyn szemébe nézve látom, nem tartja ostobaságnak az ötletemet. Valami kedves büszkeséggel néz rám.

- Kérdeznék valamit. Mit fogsz felvenni estére, ha már napközben, itthon ilyen csinos ruhában vagy? – nézek végig csábító alakján.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Az összes arra érdemes ruhámat felpróbálgatom, végül a jól bevált kis fekete mellett döntök.

Mindent a szék karjára készítek. Bár meleg nyári este lesz, de most nélkülözhetetlen a harisnya. Van egy fekete csipkés combfixem. Már látom magam előtt Anton arcát, amikor majd este, hazatérés után felfedezi. A képek, amik megelevenednek bennem leírhatatlanok, és arcpirítóak.

Mosolyogva pakolászok a szekrénybe, mert a próbálgatás során jelentős mennyiségű ruhahegy került az ágyra.

Hallom, hogy csukódik a kapu, és Anton lépteinek zaja is tisztán kivehető.

Picit várok, de nem jön be, pedig nyitva hagytam a lakást. Ehelyett a szuterén ajtaját hallom csapódni.

Na jó...ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed...ahogy az lenni szokott.

A férfi után indulok.

Kicsit megtorpanok az ajtó előtt, hallgatózom, de semmi sem hallatszik ki odabentről.

Kopogok.

- Tessék! Nyitva van! - hallom hangját.

Azonnal be is nyitok. Az asztal mellett áll. Arcán kicsit egykedvű vonások. Mellette az asztalon, mint egy maffiás filmben hatalmas pénzkötegek. Valahogy negatív gondolatok futják el az agyam.

- Hallottam, hogy megjöttél, és nem értettem, miért nem mertél bejönni. - kezdem kicsit erőtlenül, és lassan lépdelek közelebb. – Ez… Ez micsoda?

Közönyös kézmozdulattal int a bankjegyek felé.

- Júdáspénz! Délelőtt már el is fogták Rata gyilkosait.-válaszolja komoran.

Megnyugszom

- Mit tervezel vele? – kérdem.

- Pont azon gondolkoztam. Lehet, hogy hülyének nézel majd miatta, de nem akarom megtartani. Úgy érzem, az alapítványotok nagyobb hasznát venné. Nekem már van rendes, jól fizető munkám. Nem kell betörnöm sehova pár falat ételért.- derül fel végre arca, és kacsint egyet.

Eszembe jut az első este, mikor megláttam, és szorosan hozzábújok.

Azt kérdi, mit veszek fel este, picit dicsér.

Ahogy ölelem, az illata megnyugtat és felizgat egyszerre.

- Nem okozok csalódást ma este-dorombolom, és lassan elkezdem hátrafelé tolni, míg vádlija neki nem ütközik a fotelnek.

Engedelmeskedik az irányításnak, és belehuppan.

Letérdelek elé, és combjaira könyökölök.

- Ne térdelj!-suttogja, és próbál felhúzni, de ellenállok, visszatolom a fotelbe.

- Csssst!-csitítom, mintha valaki aludna és nem lenne szabad beszélni.

- Itt hagytál egyedül az ágyban- játszom a sértődöttet, és látom mulattatja a játékom.- Pedig annyi mindent szerettem volna még tenni ott veled.

Látom, nyel egy nagyot, és minden idegszálával arra figyel, mi történik.

- Tegnap, kifárasztottál, és elsimogattál...pedig még akartam valamit- suttogom

Lassú, komótos mozdulattal, lazítom meg az övét, és végtelen lassúsággal oldom ki.

- Mit akartál?- hangja a vágytól rekedtes, de nem tiltakozik.

Tovább hámozom, már a zippzárat húzom le, és gyengéd, de határozott mozdulattal kiszabadítom a férfiasságát, amely idő közben megérezte, mire készülök.

Mélyen a férfi szemébe nézek, akin látom, tobzódik, mit tegyen.

Magához is húzna, fel is emelne, de tiltakozni sem akar, hiszen egyszer már visszatoltam nyugalomra intve.

- Amit tegnap akartam-duruzsolom elnyújtva, abból most kapsz egy kis ízelítőt, de gonosz leszek, mert csak akkor fejezem be, ha hazaérünk az estélyről.

Állam puha bőrével, ívével végigcirógatok a zacskója bőrén, mire az kissé összehúzódik.

- Ön csak egyet tehet-veszem elő a határozott hangom, amelyről egyszer talán azt mondta, hogy a bíróságon hallotta- nem szabad megmozdulnia!

Nem bírom ki végig komolyan, elmosolyodom.

Aztán orrommal csiklandom végig azt a vonalat ahol állammal már jártam.

Kezeimet Anton kezeibe kulcsolom, ujjai puhán és becézően fonódnak rám.

Most arcomat fektetem férfiasságára, úgy hogy közben szemébe nézek, aztán lassan megcsókolom a finom bőrt. Az illatát szeretem, tetszik.

Apró csókokkal borítom be a tövétől kezdődően, és egyre elnyújtottabb, dédelgetőbb érintések jönnek, ahogy a csúcsához közeledem.

A merevedése kőkemény, a bőrt teljesen visszahúzza. Mikor a legfelső pontjához ér az ajkam, gyengéden a nyelvemmel is végigsimítom.

Hatalmas sóhaj szakad fel a férfiból, kezei belém kapaszkodnak.

Lassan, és nagyon óvatosan, a számba veszem a duzzadó makkot, nyelvemmel játszom a központi kis nyíláson, majd az alsó mélyebb barázdán. Minden mozdulatom végtelenül lassú, csak ízlelő.

Aztán egyszer csak hirtelen mélyre engedem a számban, szorosan rásimulva, nagyon nedvesen.

Anton rekedtesen felnyög, érzem háta ívbe feszül.

Párszor végigsiklom így rajta, majd felemelkedek a férfihez. Szenvedélyesen szájon csókolom.

Tudom saját ízét érzi a számban, és azt is tudom, hogy ez mennyire izgató, hiszen nekem is az volt tegnap.

A csók elfúló és mindent akaró.

Határozott mozdulattal kibontakozom az ölelésből és játékosan hátrálok pár lépést.

A kezem már a kilincsen.

- Tudom, nem szép dolog férfit így itt hagyni, de...- csodálkozó arca mosolyra késztet- este...-mondom ígéretesen- ennél sokkal többet kapsz.

Rekedtesen felnevet.

Mielőtt kilépnék, tudom szerelmesen nézek rá:

- Anton?-kedvesen néz rám, miközben nadrágját rendezgeti- Szeretlek!

Becsukom az ajtót

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Meglep és kizökkent. Pillanat alatt eltereli a figyelmemet a nap korábbi történéseiről. Mesterien vált az érzéki hanghordozásról, a mesterkélt hivatalos hangsúlyra. Megadom magam akaratának, kényeztetésének. Egy pillanatra felrémlik bennem az exem tartózkodása, néha kényszeredettsége, mikor az orális kényeztetést viszonozta. Evelyn minden mozdulata arról árulkodik, boldoggá teszi, hogy így is örömet tud szerezni számomra. Kényeztet, játszik. Elégedetten nyugtázza miden rezdülésemet, nyögésemet. Izgat, csak felizgat. Kis játéka előtt már megmondta, nem számítsak gyors, felszínes élvezetre. Mégis érzem, csak pár mozdulat, és nem tudom visszatartani a kéjes pillanatokat. Érzi, meddig mehet el. Kiengedi feszülő férfiasságomat szájából. Ajkának, csókjának forrósága minden mást feledtet velem. Hiába szorítom magamhoz sebesen kalapáló szívvel, másféle folytatást sem enged, kibontakozik ölelésemből. Mégsem követelőzök, tudom, érdemes várnom az előttünk álló éjszakára. Meg is erősíti ezt az érzésemet:

- Tudom, nem szép dolog férfit így itt hagyni, de este ennél sokkal többet kapsz. – közben már az ajtót nyitja. Visszanéz, ahogy csak egy szerelmes nő tud nézni. Ha nem mondaná ki, akkor is hallanám azt a szép szót:

- … Szeretlek!

Úgy érzem magam, mint egy kellemes álom utáni ébredésnél. Az illata még itt lebeg körülöttem, abból tudom, hogy nem álom volt. Új energiával töltött fel érintése, közelsége. Hozzá fogok az estélyre való készülődésnek. Gondosan, lassan borotválkozok. Kezem gyakran megáll, amikor kedves szavaira, mozdulataira gondolok. Zuhanyozás közben egyre azon jár az eszem, milyen szavakat szeretnék mondani neki. Aztán megértem, előtte nem kell vigyáznom, rejtőzködnöm. Ő a valódi énemet akarja. Szokatlan lassúsággal öltözködök, mégis időben indulásra kész leszek.

Rövid kopogtatás után, bátran lépek be ajtaján. Mosolyogva fogad. Elismerő csettintéssel mér végig. Ugyanakkor az én szavam ismét elakad az egyszerű, ám mesteri elegancia láttán. Fantáziám is besegít, hiszen ingerlően szép darabokat sejtek a csinos ruha alatt is.

- Már megrendeltem a taxit. Talán pár perc múlva itt lesz. – közben közel lép hozzám, és kedveskedő puszit ad arcomra. Tudom, hogy az illatomra kíváncsi. Hiszen én sem tudok betelni az övével. Ahogy vállára hulló hajának érintésével, látványával sem.

Újabb puszi a jutalmam, mikor az ajtón kilépve a kezéért nyúlok, és ujjaink egymásba fonódnak, ahogy a szerelmesek fogják egymás kezét.

Kinyitom előtte a várakozó taxi ajtaját. Szemtelenül és feltűnően bámulom meg combjait, amikor beszáll. Nem szól semmit, csak egy elégedett mosoly a válasz. Út közben – hogy lehűtsem felizzó vágyamat – arról kérdezgetem, kik lesznek jelen ezen az estélyen. Megnyugtat, nem kell feszélyezve éreznem magam egyik vendég miatt sem. A munkájuk és az alapítványi tevékenységük elég garancia arra, hogy nem fognak kényelmetlen kérdésekkel ostromolni.

Abban már nem vagyok biztos, hogy a kettőnk alakuló kapcsolata mennyire izgatja majd az ismerősök kíváncsiságát. Arra viszont nem kis büszkeséggel gondolok, hogy őszinte válaszom kikben kelt majd nem kevés irigységet. Tudom, lesznek jó néhányan, akik pedig a mi boldogságunk drukkolnak.

Az is megnyugtat, hogy jó időben érkezünk, amikor nem keltünk nagy feltűnést. Bár a pékség vezetője hangos felkiáltással és széles mosollyal fogad. Kemény kézfogása, biztató vállveregetése után, atyai mosollyal kísér az asztalhoz.

Az egész estét, a vacsorát, a rövid műsort, a zenét, a táncoló párokat valami furcsa bódulattal figyelem. Csak félig figyelek ezekre a dolgokra. Érzékeimet legtöbbször partnernőm köti le. Büszkén és őszinte derűvel nevetek a társaság többi tagjával együtt egy-egy csattanós történetén, hozzászólásán. Mielőtt felkérem, figyelmeztetem, hogy a tánc nem az erősségem. Pajzán mosoly villan a szemében, aztán tánc közben egészen közel hajol, hogy a fülembe súgja.

- Remélem, ma még lesz alkalmad bemutatni miben rejlik az erősséged! – lehelete perzsel, vágyat ébreszt. Elégedett sóhajjal nyugtázza, amit hozzám simuló testével érzékel.

- Én meg azt remélem, nem lesz hölgyválasz, és nem ragadnak el tőled. – intek szememmel Evelyn kolléganői felé. A ránk irányuló tekintetek arról árulkodnak, mi vagyunk az aktuális beszédtéma.

- Nyugodj meg! Nem merik kivívni a haragomat. – és összevont szemű, szigorú pillantást vet feléjük. A végén persze mindannyiunk nevet a szemek párharcán.

A kenyerek öreg mestere a szokásos természetes őszinteségével, nyíltságával kérdez rá, miként sikerült közel kerülnünk egymáshoz.

- Mester, el kell ismernem, részben magának köszönhetem. – kezdem, miután egy pohár borból erőt merítek. – Igazából az első beszélgetések során megfogott Evelyn kedvessége, természetes nőiessége és határozottsága. Csak lassan ismertem fel, hogy talán én sem vagyok közömbös a számára. Aztán az ön kertelés nélkül kimondott véleménye, hogy mennyire összeillünk Evelynnel, meghozta a bátorságomat.

A társaságból többen felnevetnek, akik régről ismerik az öreg időnként nyers őszinteségét.

- Na, látjátok, én megmondtam előre! – int elégedetten a nevetők fel, – Aztán vigyázz is ám erre a kincsre! – villant újabb atyai mosolyt.

- Úgy lesz. – mondom, de közben már kedvesem szemébe mélyed tekintetem.

Jól érzem magam. Mert nem kell lepleznem, mit érzek iránta. Mert mellettem van. Jelenlétét olyankor is érzem, mikor nincs a közelemben. Biztonságot, meleget ad felém áradó szeretete. Én pedig nem titkolt vágyakozással tekintek rá viszonzásképpen.

A taxi sötét utasterében hosszú, de gyengéd csók a bevezető az este további részéhez. A vacsora után elkortyolt remek bor csak segített a kellemes hangulathoz. A délutáni izgató játékára emlékeztet, amikor keze végigsimít nadrágom elején. Kezem forró combjaira téved éppen a ruha széle alatt. Összeszorítja térdét, hogy megakadályozza ujjaimat a keresgélésben. Élvezem a nőies idomokat a tenyerem alatt. Vágyam sürgetne, de nem akarok egyetlen percet, egyetlen érintést vagy csókot sem elkapkodni. Tudom jól, bármit megadna nekem. Hiszen én is csak az ő örömét keresem, mert azzal a sokszorosát kapom vissza.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Nem tudom őt, vagy engem izgatott fel jobban, amit csekély ellenszegülésének legyőzése után tettem vele...vagyis kezdtem el tenni. Mert azt, hogy ezt a játékos és szenvedélyes kényeztetést folytatni akarom, az nem kérdéses.

A gondolataim körbe-körbe forognak és újra visszatérnek az alagsori fotelhez, az előttem ülő férfihoz, és az oly' valósághűen, még több óra távlatából is számban érzett, rám vágyakozó testrészéhez. Biztosan tudom, hogy egész estémet ez a gondolatsor fogja beárnyékolni-bearanyozni...nézőpont kérdése.

Pontosan érkezik, határozott rövid kopogással. Szemében jóleső elégedettség csillan, mikor végigfuttatja rajtam tekintetét. Oda kell hajolnom hozzá, mélyre szívva illatát..."Oh, Uram...soha nem lesz vége ennek a bálnak, soha nem érünk haza"-sóhajt mélyet lelkemben egy hang.

Összetartozunk. És ennek a melengető érzésnek a biztonságával és magától értetődésével, kéz a kézben hagyjuk el a házat, ülünk taxiba. Csak reménykedni tudok abban, hogy a soför nem érzékeli a vibrálást, amely köztünk van. És ha megérzi? Tulajdonképpen tudja csak...nem csupán ő, hanem az egész világ...tudják meg, hogy az Övé vagyok.

Az estélyen a megszokott csevegések, kedves és csipkelődő megjegyzések végtelenül unalmas sorozatával újdonságot nem hoz számomra. Mindvégig azon bosszankodom, hogy az idő keserves ólomlábakon jár.

" Csak egyszer érjünk már haza"- kong ott legbelül a szívemben, és érzem, hogy buta csitri, kis diáklány vagyok odabenn.

A nehezen telő pillanatokban enyhet csak az nyújt, ha hozzáérhetek. Néha titkon, néha nyíltan odabújva...olykor meg messziről rajta felejtve a szemem, tekintetemmel simogatva.

A tömegen át egyszer csak Márta mosolygó arcát sikerül megpillantanom, aki, amint észrevesz engem, azonnal felém indul. Furcsamód lassú haladását a mögötte alig látható egy egyértelműen maga után vonszolt George jelenléte magyarázza.

Mikor megtorpannak előttem a nő feltűnően és kissé értetlenül néz körbe, mintha valamit, vagy valakit hiányolna mellőlem. Nem kell telepatának lennem, és a "nem tudom mire gondolsz"játékot sincsen kedven...sőt okom sem már játszani.

Némán intek a terem másik felébe, ahol Anton a pékség idős főnökével társalog.

- Már azt hittem egyedül vagy- jön a hasító megjegyzés.

Nem bánt, nem sért...sőt büszke színvallásra késztet.

- Már nem vagyok egyedül- mondom határozottan, de csendesen.

Marta arcán angyali vigyor terül szét:

- Tudtam én-hajol oda hozzám, és puszil meg kedvesen.

"Enyém"-dübörög bennem az ösztön és birtoklási vágy, mikor a tekintetem visszatéved a szeretett férfihez...és tudom, hogy az. Valahogy azt is érzem, hogy valóban senki más nem szólhat ebbe bele...nem állhat közénk.

Kedvesen búcsúzom Georgeéktól, és néhány formális monda váltását követően az alapítványi pszichológussal Anton mellé lejtek.

Kezembe fonja kezét, átöleli a derekam, a lágy zenére kis tánclépésekre ösztönöz. Közben folyamatosan szabadkozik, hogy nem a parkett ördöge.

Érzem, hogy többen is minket figyelnek, és boldogsággal tölt el.

Mikor ismét az idős pékmester közelébe kerülünk, már nyíltan rólunk beszélgetnek, és szinte örömkönnyek tódulnak a szemembe, mikor e kedvesem rólunk kezd el beszélni, viccesen mintegy megköszönve főnökének, hogy felhívta rám a figyelmét.

- Na, látjátok, én megmondtam előre! – int elégedetten a bejelentést kedves nevetéssel fogadó társaság felé az öreg, – Aztán vigyázz is ám erre a kincsre! - néz rám most nagy szeretettel.

- Úgy lesz. – szorít magához jobban, és néz lelkembe hatolóan mélyen a szemembe Anton.

A taxiban a hazaúton már kellemetlenül viselem a délelőtt óta kannibáléhségűre duzzadt vágyamat.

Amikor hosszú és gyengéd csókban tapad hozzám, szinte belefulladok a felkínált, becéző, azonnal mélyen beengedő, és behatolni akaró ajkak és nyelv gyorsan megfejthető labirintusába.

Ösztönösen, egyben önkénytelenül kezem már az egész nap vágyott testrészre simul, amivel egy időben az ő ujjai is rábukkannak a combfix és kis ruha találkozásakor és a hozzábújás hevében szabaddá vált keskeny bőrsávra a combomon.

Határozott mozdulattal, mégis gyengéden fel-és befelé siklanak.

A józanság valami csekély sugara átvergődik az akarástól elbutított gomolyfelhő állagú agyamon. Combjaimat kissé összeszorítom, talán szabadulni is próbálok.

A férfi végtelen türelemről és önuralomról tanúskodván mozdulataiban kissé megtorpan. Érzem nem akar sietni, rohanni, elkapkodni semmit, csak adni, és még többet adni, ha lehetséges.

Szégyenlem, de feléled bennem egy gonosz kis "csakazért sem hagyom józanon, ha már én sem tudok az lenni" hangulat. Enyhítek combjaim szorításán, kissé szét is nyitom őket, és férfiasságáról kézfejére csúsztatom kezem...visszavezetem oda, ahol előbb járt. Mikor kezét nem húzza vissza, hanem gyengéd határozottsággal, ujjbegyeivel a csipkebugyit is megérinti, apró, édes elégtétel lesz úrrá rajtam.

Szinte biztos vagyok benne, hogy a lukacsos textil átengedte magán a mézként csorgó, és a szeretett férfit akaró nedveket, mert Anton csókja hirtelen megszakad, keze megtorpan, és tengermélyet sóhajt.

Ebben a percben a taxi megáll, és rendkívüli meglepetésemre a házunk előtt parkol.

A kedves a zakója zsebéből egy bankjegyet csúsztat vezetőnek, talán azt is motyogja, hogy a többit tartsa meg, és már kint is vagyunk a kapu előtt.

Eszeveszett hévvel szakadunk be a kertkapun. Próbálom kivenni a táskámból a lakáskulcsot, de közben minden érzékem a férfire összpontosul.

Fémes csattanás jelzi, hogy meglett a kulcscsomó, de el is ejtettem.

Lehajolok érte, csak úgy fél kézzel, de ez a maximum, amit megtehetek, mert a férfi ekkor felemel, magához.

Belső ritmus, és valami ősi erő vezérel, mikor combjaimmal körülfogom derekát. Közben lepuffan egyik pár cipőm, teljesen felhúzódik a ruhám...de kit érdekel?

Mint egy könnyű kis semmiséget visz az ajtóig. Jobb kezemben még szorítom a kulcsot, mikor nekitámaszt a falnak.

- Nyisd ki- suttogja játékosan a számba- mert biz'Isten itt csúszok beléd, ha nem vagy elég gyors.

Értem a kérést, és igyekszem is betalálni a zárba, de nem egyszerű a feladat, főként, hogy közben a csókot pillanatig sem hajlandó abbahagyni a férfi.

Egyre határozottabban érzem, hogy nem viccel, mert bal karjával szorosan tartva magasabbra emel, míg jobbjával tisztán érzem, hogy ülepem alatt éppen szabad utat biztosít nadrágján át férfiasságának.

Felizgat, hogy tényleg ezt akarja.

- Már majdnem betettem- sóhajtom, hátha időt nyerek.

- Én is- jön a a kaján válasz.

Szinte egy időben csúszik be végre a kulcs a zárba, és a francia bugyi félreigazítását követően férfiassága belém.

A lélegzetem mellkasomban ragad, amikor belép a férfi a lakásba...magára olvasztva testemet, teljesen felnyársalva.

"Enyém"- zúg, ordít bennem a hang...-"enyém"

Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

Eluralkodik rajtunk a vágy, türelmetlenül rohannánk hálószoba biztonságába. Evelyn a táskájában keresgél a lakáskulcs után, de kezemet nem engedi el. Hangos csörrenés jelzi, a kulcsok megmakacsolták maguk. Ahogy lehajol értük, képtelen lennék máshova nézni. Végig a combján felfelé. Fenekére, csábítóan kerek csípőjére tapad a tekintetem. Valami ősi ösztön ébred bennem. Hiszen a derék alatt szép ívesen kigömbölyödő csípő a termékenység szimbóluma évezredek óta. Vonzza a férfiszemeket, vágyat gerjeszt. Az én vágyamat már jobban nem is lehet. Megragadom a nőt, és magamhoz rántom, derekánál fogva feljebb emelem. Másik kezem a combja alá siklik, és máris a derekamra kulcsolja lábait. Szabad kezével a nyakamba kapaszkodik, bár erre semmi szükség, el nem engedném őt semmi pénzért. Testének édes terhét alig érzem a karomon, pár lépéssel felviszem a lépcsőkön az ajtóig.

- Nyisd ki! – sürgetem csók közben. – Mert biz’ Isten itt csúszok beléd, ha nem vagy elég gyors.

Nem húzódik el a csókomtól, így csak vaktában keresgél a kulccsal. Combját, popsiját markoló kezem minden tapintó receptora őt issza. A rövid ruha alatt viselt csipkék, és a bársonyos bőre szinte megvadít. Gyors mozdulattal kiszabadítom ágaskodó férfiasságomat a nadrágból. Ujjaim utat keresnek az izgalomtól átnedvesedett csipkebugyi alá.

- Már majdnem betettem. – leheli erőtlenül.

- Én is.

Amint kitárul a vastag bejárati ajtó, farkam befurakszik nedves ölébe. A következő lépésnél pedig csaknem teljes hosszában belé csúszok. Nedvesen sikamlós és tűzforró. Csak egy lépést teszek, hogy a hátam mögött becsukódhasson az ajtó. Valami keskeny szekrény áll itt a fal mellett. A magassága épp’ megfelel, ráültetem, de ölelésem erejéből nem engedek. Csókolom ajkait, állát, nyakát. Tenyerem hol a combját, hol a mellét markolja, közben heves mozdulatokkal mozgok ki-be izzó puncijában.

- Ah, mit… művelsz… velem? – lihegi szakadozva.

- Te mit művelsz velem? – állok meg egy pillanatra. – Sohasem csináltam ilyen őrültségeket. Elégek, annyira kívánlak.

Kezei mozdulnak, a zakómat tolja le a vállamról. Sietve, kapkodva nyitja szét ingemet. Körmei, ujjai a mellkasom bőrét kóstolják. Én is próbálom megszabadítani ruháitól, de beszorított helyzetében ez nem megy. A ruha alatt kutató kezem mégis kikapcsolja valahogy melltartóját, így azt félre tudom annyira húzni, hogy ajkammal elérhessem mellbimbóját. Türelmes gyengédséggel veszem fogaim közé, aztán nyelvemmel kerítem körbe, és mélyen a számba szippantom.

Tenyerem a a csípőjét ragadja meg két oldalt. Teste legmélyére fúrom férfiasságomat. Olyan érzés vesz a hátára, mintha eltűntek volna körülöttünk a falak, vagy az egész világ. Csak őt érzem, látom, hallom, ízlelem.

Rövid időre sikerül lassítanom, pillanatra felmerülnöm az őrjítő vágy hullámai közül. Velem van, velem repül és kábul a gyönyörtől. Mámorító érzés, hogy ennyire egymásra hangolódott testünk és minden érzékünk. Nem kell figyelnem, várnom a reakcióját. Nem kell kérdeznem, szereti-e ezt, vagy azt a mozdulatot. Csak engedni az ösztönös, önkéntelen reflexeknek, a ritmusos mozgásnak. Térdét feljebb húzza, hogy még mélyebbre csúszhassak ölében.

Kicsit távolabb húzom tőle arcomat, vállamat. Lepillantok oda, ahol testünk a legszorosabban fonódik össze. A félrehúzott, felgyűrt, elakadt ruhadarabok nem engednek látni a gyenge világításban. Így a képzeletem rajzol képet duzzadt, vörös csiklójáról, farkamra szoruló nedves szirmairól. Az ajkát is érezni akarom, nyelvét, fogait! Ő is ezt gondolhatja, mert keze birtoklóan kapaszkodik nyakamba, túr bele a hajamba, és húz közelebb, csóknyi távolságra. Felfalom csókjaimmal. Hogy lélegzethez jussunk, arcomat a hajához simítom. Fogait a fülcimpámon érzem.

Aztán ajkunk ismét egymásra tapad. A számba nyöszörög. Nem értem szavát. Talán nem is akar mondani semmit, csak a közelgő kéj hangjai keresnek utat nála. A vad vágta ellopja a levegőt tüdőnkből. Érzem a közelgő kéj egyre jobban halmozódó elektromos töltését. Próbálom késleltetni, megfeszítem izmaimat a heves mozgás közben, így nyerek még néhány pillanatot. Aztán már nincs visszaút. Hüvelye mélyére lököm magam, mintegy a falnak szegezem farkammal. Érzékelek vele valami hullámzó remegést, szorítást. Így belé préselődve várom meg az első feltörő sugarat, a másodikat, a harmadikat. Aztán a többi kéjes kilövellés ritmusára újra ki-be mozdulok meg-megránduló puncijában. A testem közepéből kiinduló kéj végig borzongat. Forró hullámként söpör végig bőrömön felfelé a hajam széléig és lefelé egészen a lábam ujjáig. Onnan verődik vissza lassan simuló fodrokat vetve. Zihálva kapkodok levegő után. Mély, remegő sóhajának forró légáramát érzem ajkáról. Egyre lassabb ütemben mozgok combjai között, de a csókjával nem tudok jóllakni. Az időn kívüli érzés lassan múlik, ahogy ismét megjelenik a külvilág.

- Hát ilyen, amikor a férfi a magáévá teszi az asszonyát? – súgja kérdését inkább kijelentő módban.

- Ezt te hoztad ki belőlem. – simogatom meg arcát. – Soha ekkora vágyat nem éreztem még.

- A folytatáshoz kicsit beljebb is mehetnénk. – int fejével a hálószoba nyitott ajtaja felé.

Óvatos mozdulatokkal bontakozunk ki az édes összegabalyodásból.

Ranjana (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)

A hajnal félhomályában a hálószoba falaira furcsa mintákat rajzolnak a redőny rései között bekúszó fények.

A leégett illatos mécses kissé édeskés és olvadt viaszos illata nehezedik ránk.

Nézem Őt, ahogy jobb karját feje fölé hajlítva, kissé borostásan valahol az álom mély fázisát élvezi.

Mellkasa lassan, nyugodtan emelkedik-süllyed.

A vékony takaró kirajzolja testét, könnyedén széttárt lábakkal pihen mellettem.

Mindig imádtam nézni a mellettem alvó férfit...mikor már a bizalom megengedi a kapcsolatban, hogy aludjunk egymás mellett, akkor értünk HAZA.

Tudom kócos lehetek, kócos és elégedett...azt is tudom, hogy mosolygok.

Beragyogja a lelkem, belülről melegíti a szívem az annak mélyén megbújó, lávaforróságú érzés.

'' Hát ilyen, mikor a férfi a magáévá teszi asszonyát?"- cseng a fülemben saját hangom.

A mosoly szinte nevetésbe hajlik arcomon.

Vissza kell fognom magam, hogy ne érintsem meg, ne ébresszem fel, azzal, hogy hozzáérek. Inkább figyelem így titkon, lopva...

Az Övé vagyok...soha nem tettem így férfi kezébe a szívem. Bár nem kérte, de Neki oda tudtam adni. A szívem és magam is teljességgel.

Őelőtte azt hittem már tudom, mi a szerelem.

Fogalmam sem volt.

Őelőtte azt hittem egész vagyok...de őáltala lettem az.

Nem tudtam, hogy a menny és pokol közti utat, az érző szív milyen gyorsan képes megtenni. Hogyan zuhanhat gyönyörszőtte boldogságból, fagyos valóságba...és ha elhitte képtelen nyomorát, hogyan emelkedhet fel üstükösként egy csóktól, egy érintéstől a lélek.

Mikor azt hittem elment...olyan borzalmas magányt tapasztaltam meg, amiről addig nem is sejtettem, hogy létezik...akkor jöttem rá, hogy végérvényesen hozzá kötődtem...ott legbelül.

Mikor visszajött, mindent feledtem, és semmit sem akartam jobban, mint Benne, a Szenvedélyében felolvadni, az Örvényében megmártózni.

Az életútjaink keresztezték egymást...aztán összefonódtak, és hiszem, hogy ez így jó mindkettőnknek.


És most itt van velem.

Hozzábújhatok.

Megcsókolhatom.

Megsimogathatom, és bármennyiszer kérhetem, hogy szeressen...meg fogja tenni.

Kezeim őrzik minden porcikája tapintását, a bőrét, a sebhelyét, elmém magában tartja és soha nem engedi a szeme ragyogását, ha mosolyog, a vágyat, mikor belém merül...és én már tudom, hogy mostantól minden reggel olyan csodás lesz, mint ez a mai.

Vele...örökké.

Nekem ez az ESÉLYem az Életre.

Tartalomjegyzék