Mykee (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Legalább két hét telt el, mire Márta felébredt. Az orvosok már lemondtak róla, csupán az én kérésemre tartották életben egy külön kórteremben. Naponta bementem hozzá és gondoskodtam róla. Legszívesebben már Ana után mentem volna, kutatni akartam, de anyám kérésére mégis a kórházban töltöttem időm nagy részét.
Anyám sírásban tört ki, amikor megmutattam neki a bátyám által aláírt papírt, melyben lemond a birtok rá eső részéről a javamra. Engem hibáztatott, hogy a bátyám földönfutó lett és amiatt, hogy gengsztereket szabadítottam a nyakába. Mindenért én lettem a felelős.
Később lenyugodott, majd megköszönte, hogy a birtok és mindenki más megmenekült, még ha ilyen kockázatos módon is tettem, amit. Amikor gyanús alakok érdeklődtek nála Endre után, akkor az igazat mondta: sem Endre, sem a híre nem tűnt fel a környéken. Amikor kutakodni akartak, Miska és pár legény hamar ellátta a bajukat, még csendőrrel is megfenyegették a gazembereket. Azóta nyugalom lett a birtokon.
Márta pedig békésen, minderről nem tudva feküdt az ágyon eszméletlenül. Néztem, hogy milyen szép nő és mennyi bonyodalomba keveredhetett? Hogyan talált rá a bátyámra és vajon miért ilyen változékony a kedve? Rejtély volt előttem, ahogyan az is, miért kezdett ki velem?
Még számtalan kérdés várt válaszra, de talán sosem kapom meg ezeket.
Ahogyan néztem, mintha megmozdult volna. Talán a szemem káprázott? De nem, a szempillája megrezdült. Úgy ugrottam mellé, mintha csak rugó lett volna alattam. Máris ott álltam a fejénél és a homlokát simítottam egy vizes kendővel.
- Hol vagyok? - nyögte és egyre jobban kinyitotta a szemét. Amint meglátott, ijedelem ült ki az arcára. - Mit... Mit keresel itt?
- Kórházban vagy - nyugtattam. - Jó helyen.
Továbbra is ijedten nézett rám:
- Te... Te voltál az! - az ijedtségbe düh is keveredett.
- Én...? - hirtelen nem tudtam meg sem szólalni, mert nem ilyen ébredésre számítottam.
- Igen... - egyre jobban összeszedte a gondolatait. - És miattad kompromittáltam az öcsédet is! Te tehetsz mindenről! - már-már nekem támadt, amikor besiettek az orvosok a zajra. Már az ingem markolta dühében, amikor visszafogták és csitították, de nehezen ment nekik is, miközben tovább kiabált:
- Mindenről te tehetsz! Te voltál az!
Az orvosok kiküldtek, egy székre is le kellett ülnöm, mert megszédült velem a világ. Tehát a bátyám? Egyértelmű, hogy Márta azt hitte, Endre vagyok. A bátyám még a távolból is képes fájdalmat okozni nekem. Vajon mit művelt még ezzel a nővel? Mit művelt a többivel? Bele sem mertem gondolni. Keserűségemben oda jutottam, hogy nem bántam a maffiózók által a fejére kitűzött vérdíjat.
Az orvosok hamarosan kijöttek és azt mondták, hogy kicsit pihennie kell, aztán bemehetek hozzá. Nyugalomra van szüksége és szerencsére nincs nagy baja, de még megvizsgálják még egyszer, mielőtt kiengednék. Pár óra múlva beengedtek Mártához. Csak nyögni bírt kisírt szemmel:
- Miért tetted ezt velem? Miért? - szinte könyörgőn nézett rám, kócos hajába már-már elbújva.
- Nem én tettem - fogtam meg a kezét. - Nem én.
- Hát kicsoda? - zokogásban tört ki.
- A bátyám, Endre - suttogtam. A szipogást abbahagyva nézett rám újra:
- Endre? Hát te... Te Elek vagy? - kérdezte rebegve, kissé felülve az ágyban.
- Igen - mosolyogtam rá. - Én vagyok. És megbocsátok.
Újra zokogásban tört ki. Megsimítottam a haját, némileg megigazítva. A párnába fúrva sírta:
- Ne haragudjon, ne haragudjon!
Csitítgattam, mire újra rám mert nézni. Ekkor folytattam:
- Tudom, hogy a bátyám műve volt. Sok nőt tett boldogtalanná. Mégis úgy láttam, hogy Önt szereti. Még ha Önt ki is használta, hogy Anával minket elszakítson egymástól - újra Anasztáziára gondoltam, kedves mosolya, őszintén csillogó szeme, vörös tincsei. Felsóhajtottam és folytattam: - De ez már a múlt. Amióta eszméletlen volt, azóta történtek dolgok.
- Mióta voltam eszméletlen? Mik történtek? - kérdezte felülve.
- Majd ha kiengedik az orvosok, elmondom, most nyugodjon meg kérem! - intettem neki. - Türelem, addig édesanyám és a birtok vendégszeretetét élvezi.
- Köszönöm! - súgta lehajtott fejjel és lesütött szemmel. - Ígérem, hogy jóváteszem!
- Kisasszony, én nem várok el semmit Öntől. Nem vagyok a bátyám.
- De szeretnék segíteni! - nézett fel tiszta szemekkel.
- Akkor ezt is majd azután megbeszéljük, ha felépült. Erősödjön meg! Most ha megbocsátja, viszem a jó hírt anyámnak. Végre egy örömteli hír éri annyi viszontagság után. Kérem, engedje meg, távoznék. - biccentettem és amikor az ajtó felé indultam, még utánam szólt:
- Elek! - mikor megfordultam, folytatta: - Igen, maga nem a bátyja. Maga jó ember! Segítek Önnek visszaszerezni Anasztáziát, kérem, bízzon bennem! Nagyon köszönöm, amit értem tettek!
- Kisasszony! - biccentettem felé és becsuktam az ajtót.
Mártát pár nap múlva elengedték, gyógyultnak nyilvánították. Anyámmal úgy döntöttünk, hogy felkínáljuk neki a birtok kényelmét, hogy jobban erőre kapjon.
Miután megérkezett, egyből a nappaliba sietett és velünk szeretett volna beszélni. Talán a szabadság, vagy a baleset változtatta meg, de most kedvesen, tisztességes módon viselkedett, a kezdeti dölyfösködésnek nyoma sem volt. Leültünk, elmesélte a történetét, hogy Endre miként ismerte meg egy kávézóban, miközben magányát enyhítette egy forró kávéval, majd ígért neki mindenféle csodás dolgot, gazdagságot, aztán elmesélte, hogy itt a birtokon mindenki úri módon él. Elnézést kért a fensőbb viselkedésért, mert azt hitte, hogy nálunk is divat a sznob viselkedés. Bocsánatot kért az ominózus ebéd miatt, valamint azért is, hogy - a bátyám utasítására - kikezdett velem. Mai napig szégyellte. Édesanyám sóhajtott, majd hozzáfűzte:
- Mondom én, hogy az idő minden sebet begyógyít! - majd felém fordult: - Erről szerettem volna már beszélni veled fiam, de végül jobb, hogy kiderült. Sajnálom, amit akkor mondtam és tudom, hogy kettőtök közül te voltál a jobb.
- Anyám - fogtam meg a kezét és megszorítottam -, ne hidd, hogy a bátyám nem jobb. Talán emiatt viselkedett úgy mindenkivel, mert úgy érezhette, hogy én vagyok a jófiú. De ezt zárjuk le, ez már a múlt. Most már ki tudja, merre van úton? Talán ezután írni fog, ahogy ígérte.
- Talán... - sóhajtotta anyám, majd Márta felé fordult: - Köszönjük, hogy ezeket elmondta nekünk! Szeretnénk a birtokon vendégül látni, amíg biztosan fel nem gyógyul, kedves!
- Köszönöm és igen hálás vagyok! - mosolygott a hölgy őszintén. - De tényleg csak annyit maradok, amennyi szükséges, nem kívánok a terhükre lenni.
- Ha Endre megírja, hogy merre jár és kedve tartja, akár utána is mehet - jelezte édesanyám, hogy akár van esély arra, hogy vele élhessen.
- Köszönöm, de - nem szeretném megsérteni asszonyom - nem szeretnék már utána menni. Először bíztam abban, hogy elnyerhetem a szerelmét, de sajnos erre már nem sok esélyt látok. Máshol talán megtalálom azt, amit nála nem - ekkor rám nézett. Megborzongtam, de nem árultam el a gondolataimat.
- Úgy legyen kedvesem - mosolygott anyám -, én most sétát teszek a kertben, ebédkor találkozunk.
Miután kettesben maradtunk, odafordultam Mártához:
- Kedves Márta! Nem szeretném, ha hiú reményeket táplálna felém, ezért most szeretnék eloszlatni bármilyen kételyt, hogy mi együtt tudnánk lenni. Anasztáziát szeretem és bár a kedvességem az Ön személyének szólt, de a szívem már másé. Kérem, legyen erre tekintettel.
- Köszönöm az őszinteségét - mosolygott rám -, de nem kívánom Önt behálózni. Így is bánom a mai napig, hogy Önök közé álltam. Tény, hogy kecsegtető lenne és igen megtisztelő az Ön szerelme felém, de tudom, hogy ez lehetetlen, ezért nem áll szándékomban elrabolni a szívét a későbbiekben sem. Inkább jóvá tenném a rombolásomat. Ám egy dolgot még el kell áruljak Önnek arról a napról, amikor a baleset ért. A ló valami miatt furcsán járt, kissé zabolázatlan volt. Amikor a patakhoz értünk, mintha egy hangot hallottam volna, amitől levetett a hátáról. Más nem volt ott, csak a bátyja. Igen, ott volt ő is. Nem szeretném gyanúsítani tények hiányában, de kérem, a lóval vigyázzon, nehogy legközelebb is hasonló balesetet szenvedjen rajta valaki.
- Én is köszönöm az őszinteségét. Megértem, hogy csak velem osztotta meg az információt és nem édesanyám társaságában. Már nem lepne meg egy ilyen gazság a bátyámtól, de már megbocsátottam neki.
- Tudom és köszönöm. Szerettem volna tisztázni, hogy miért nem térek vissza hozzá és ígérem, hamarosan elhagyom a birtokot. Ellenben az Ön segítségére szeretnék lenni. Van egy ötletem, hogy milyen módon kaphatná vissza a kedvesét!
Elmondta a tervét és mire a végére ért, még két puszit is nyomtam meglepett arcára.
Másnap elutazott - anyám legnagyobb meglepetésére, majd két nap után ismét feltűnt. Megérkezésekor olyan izgatott volt, mint még soha:
- Most azonnal indulnunk kell! - kiáltotta már az autóból és kiszállás után elviharzott mellettem.
- Mi történt? - kérdeztem utána szaladva.
- Indulunk most Párizsba! - kiáltotta vissza a lépcsőről. Szaladtam utána, mert ez váratlan hír volt.
- Minek indulnánk? - értem a szobámba, ahol már a szekrényem előtt állt.
- Mert tegnap oda utazott Anasztázia - még lihegett, amikor odalépett hozzám csillogó, izgatott szemekkel. Megfogta a karom és szinte megrázott: - Ébresztő! Sietnünk kell, holnap bemutató és csak pár óránk van a gép indulásáig! A jegyeket is megvettem!
- Na de, hogyan...? - kérdeztem még értetlenkedve, de újra a szekrényhez szaladt.
- Az most mindegy, útközben elmondom. Csak pakoljon, mert utazunk!
Úgy szaladtunk el otthonról, mintha égne a ház és néhány óra múlva már a gép indulását vártuk.